Az már a korszak paradoxonja, hogymestere és kebelbéli jóbarátja éppen az a Nae Ionescu, akinek a XX. század első felében meghatározó szerep jutott a román antiszemita nacionalizmus filozófiai, „metafi zikai”, vallási megalapozásában. Minden nemzeti megújhodási mozgalom során a filozófia, az ellenségkép kialakítása, a gyűlöletkeltés meg a tettlegesség között könnyű az átjárás. Nem Sebastian az egyetlen román értelmiségi, aki zsidó származása ellenére egyik pillanatról a másikra egy antiszemitamozgalomban találja magát, holott Nagy-Románia szellemi megújítása volna a cél. A Napló jelképesen akkor kezdődik, amikor ezzel az írónak szembe kell néznie, vagyis amikor a szembenézést megfogalmazó önéletrajzi regényhez éppen az a Nae Ionescu ír a szerző felkérésére előszót, aki…

És itt bezárul egy kör, amelyből 1935-ben nincs már kiút. De minden kétségbeejtő helyzetben vannak belső utak. És ez a napló – melyetMihail Sebastian ebben a formában valószínűleg nem adott volna ki – ilyen befelé vivő út, meditációs könyv, munkanapló, politikai eseménykrónika és egy érzékeny alkotó vívódása önmagával, az alkotás gondjaival és a magánnyal. Az őt elutasító külvilágot sóhajtozza, azt a 3o-as évekbeli Bukarestet és román szellemi életet mutatja be szubjektív, érzelmektől fűtött hangon, amelyből származása miatt – olykor éppen a barátai, kollégái – fokozatosan kiszorítják, de amelyet soha nem tagad meg. Jellemző, hogy az első bejegyzésben a szerző éppen a prágai rádiót hallgatja, amely Bach-muzsikát sugároz, azelőtt este pedig Lyon volt fogható kiváló minőségben, és az egész naplóban mindig visszatérnek a zenei élmények, mintha csak az egyre sötétülő világ tényeit próbálná ellenpontozni.

Minden belső út hihetetlen tágasságok felé visz, erről szól ez a könyv, mert az intellektus ereje azt mutatja meg, hogy bár a külvilágtól elszakadni nem lehet avagy igen fájdalmas – belül mégis tágasabb. Ráadásul Sebastian nem az az ember, aki sikerre, emberi és szakmai megbecsülésre, mondén életre ne tartana igényt. Színház, szerelmek, tenger, hegyek, utazás és az akkori román szellemi elit mind felbukkan ebben a könyvben, olyan emberekről kapunk egészen közeli jelzéseket, mint Emil Cioran, Mircea Eliade, Eugen Ionescu, Camil Petrescu vagy éppen a Bibescu család, és felvonul a színpompás Bukarest, amely akkor már szürkülni kezd, és amelyből mára alig maradt valami, hisz történelmi kataklizmák azóta is egyre vannak. A Napló hatalmas anyag, sok regiszterben, több szinten szólal meg a szerző, mindenre kiterjed a figyelme, sérülékeny és mégis hatalmas ereje van a lelki, szellemi és morális intaktság megőrzésére.

Az mindvégig figyelemre méltó Sebastian írásában, hogy az őt egzisztenciájában és fizikailag is veszélyeztető ideológiától elhatárolódik, viszont a barátai, például Mircea Eliade vagy Emil Cioran alkotói, gondolkodói nagyságát percig sem vonja kétségbe, csak mélységesen sajnálja, hogy a gonosz szolgálatában állnak. A Napló talán legrövidebb bejegyzése 194o. március 15-én kelt. Meghalt Nae Ionescu. És Sebastian megsiratja, pedig mester és tanítvány között az ideológiai és politikai válaszfal tulajdonképpen átjárhatatlan már az utolsó időkben, világháború van megint, a vasgárdista felkelés és a bukaresti nagy pogrom. Viszont ember és ember között még mindig van közös nevező, Sebastian empátiája határtalan, pedig ő is tudja a szentenciát: tout comprendre c’ est tout pardonner (mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani).

Sebastian naplója az egyik leghitelesebb híradás a harmincas évek és a háborús időszak Romániájáról, amely folyamatosan a káosz és az összeomlás szélén egyensúlyoz. Magyar olvasó – ha Erdélyben él is – erről a világról keveset tud. Vallasek Júlia hatalmas fordítói munkát végzett, Sebastian nyelve precíz, árnyalt, hivatkozásait és utalásait a román kiadó is (Humanitas, 1996, Bukarest) bőségesen jegyzeteli, még ennyit a magyar is hozzátehetett volna. Ennek anyagi akadályai voltak. A legfontosabb így is érthető, élvezhető, Szilágyi Júlia előszava pedig pontos, tömör eligazítást ad a magyar olvasó számára.