Mert például mindjárt a múzeum bejáratánál, egy polcon ott van ez, hogy: „idomár medvével és majmokkal; forgatva a medve ugrál, a majmok tornáznak, közben húrokat penget.” És tényleg penget, ami önmagában is gyönyörűség, de úgy meg pláne, hogy vagy 150 év telt el azóta, hogy a majmot először megpörgették a szerkezeten.

E különös hangzószereket és még vagy százat egy magyaros hűtőmágneseket forgalmazó szentendrei szuvenírbolt mögött találja a magányos vándor, feltéve, ha szombaton vagy vasárnap veti oda a jó sorsa, mert különben nem. (Csoportoknak megbeszélés szerint más időpont is lehetséges.) Muzsikáló Múzeumnak hívják a tárlatot, amelynek anyaga az ajándékboltot vivő Korenchy Gábor harmincéves gyűjtőmunkája nyomán állt öszsze Szentendre főterén, amelyet Fő térnek hívnak.

Pazar a felhozatal. A tornázó majmok mellett máris másik tetszetős és hasznos holmi lepi meg a látogatót: a madárfütty-automata. Ez egy miniatűr orgonasípokból álló zenélő szerszám, amelyet addig-addig tekergettek a pintynek, amíg az el nem felejtette, milyen dallamokat örökítettek rá elei, és azt nem fütyölte, amit madárbarát gazdája hallani akart tőle (1720). Átellenben hatalmas, szekrény-forma szerkezet áll, bizonyos orkesztrion (1910), ami pedig nem más, mint egy komplett zenekar, zenészek nélkül, tekintve, hogy a zenészek akkortájt nagyon drágák voltak, emez viszont anynyira nem. Nyolcféle dallamot játszik, valami vendéglátóhely közönségét szórakoztatta, pénzbedobásra.

Figyelemreméltó Korenchy fonográfkollekciója is, vagy egy tucatnyi ősgéppel szembesülhet a néző, egyebek mellett villamosszéket is jegyző kiváló feltaláló, T. A. Edison egy saját gyártású készülékével (1880 k.) és egy olyan fonográffal, amelyet egy dús hajzatú játékbabába szerkesztettek bele. Meglepő, hogy kifejezetten lőtt sebet idéző lyuk van a baba hastájékán, de valamit valamiért.

A következő teremben verklik és sípládák tárulnak a közönség szeme elé, ez itt azonban nem a múzeum katalógusa, ezért maradjunk annyiban, hogy nekünk az tetszett a legjobban, amelynek homlokzatában egy kis hölgy ugrál fel-alá, ritmusra. A terem méltó módon búcsúzik: van a sarokban egy doboz, azon egy kb. 1:3 méretarányú négerfej és egy hasonló léptékű kéz; az ember betesz egy érmét a kézbe, megnyom egy gombot, mire a fej megeszi a pénzt, cserébe pedig rövid dalocskát szolgáltat.

A legutolsó a legsűrűbb terem. Látható itt nagyon sok más mellett egy gyönyörű lipcsei polifon (forgalmazta Sternberg Ármin és testvére, főraktár Budapest VIII. Kerepesiút 36.) Egy felejthetetlen piano melodico, azaz citerázógép, amely ott jártunkkor egy magyaros kesergőt játszott éppen, egy operaház formájú, kizárólag Haydn-melódiákat előadó empire fuvolázógép 1810-ből (a gyűjtemény legértékesebb darabja), egy kis automobil, amely szintén zenél, ha felemeljük a belérejtett likőrös palackot, a világ legkisebb gramofonja, a discman méretű Mikiphone, valamint egy ugyancsak különleges nevű szerkezet, a Zilotone, ami valójában azonban egy xilofonozó bádogbohóc. A kiálltáson egyébként kiderül, hogy már 100 éve, sőt régebben is a gyermek volt a szemünk fénye, a műhelyek ontották a nekik szóló zenélő játékokat, amelyek közül ezt emelnénk ki: „zenélő disznó; levehető fej mögött cukortartó, farkát forgatva muzsikál”.

Korenchy Gábor évtizedes álma, hogy német, holland vagy osztrák mintára megalapítja a Magyar Verkli Szövetséget. Az álom azért álom, mert ehhez hivatalosan legalább tizenkét tag kell (a megfelelő hangszerrel), de a gyűjtő tudomása szerint verklisből legfeljebb ha hét él e hazán. Terve az, hogy valamikor a nyáron, Martonvásáron megszervezi az első magyar verklis találkozót, részben abban a reményben, hogy az eseménnyel sikerül előcsalogatnia még néhány rejtőzködő verklist, és így meglesz a kötelező létszám. A további részletek egyelőre nem publikusak.

A Muzsikáló Múzeum anyaga harmincéves gyűjtőmunka eredménye