A kitömött hattyú tizenkilenc, Az elefántcsonttoronyból tizenhat, A halacska csodálatos élete tizenhárom, az Egy kékharisnya feljegyzéseiből tizenöt, s ez a mostani, az Egy kék haris tizennégy év után. Miért nem süllyedtek le ezek is, ahogy mellőlük annyi más elmés, magvas jegyzet? A glossza az alkalom műfaja. Ezek miért nem avultak és szikkadtak dokumentummá?

Mert a magyar világ semmit nem változott? Egyazon Balkán, már ha a Balkán sem változott, mert ez az állítás csak akkor érvényes. És mi változtunk-e? Abban, ahogy reagálunk, vajon bölcsebbek, tehetségesebbek és bátrabbak lettünk? Leltározhatjuk is a konkrétumokat, nem érdemes. Nem az anyaga fontos ennek a kötetnek, noha a gloszszák innen lépnek ki és el, a köztér eseményeiből, figuráinak kijelentéseiből, a közéleti nyilvánosságból tehát, hogy egy másik, nem politikai, hanem szellemi helyet teremtve tegyék megbeszélhetővé az éppen történőt. Néhány kritikusán kívül volt-e és van-e kivel?

És a sok bonmot? A szállóigévé vált megjegyzések? A folklorizálódás? Ez inkább csak a glosszákat jellemzi és minősíti, a megbeszélendők közelítésének, feltárásának, értelmezésének módját, a glosszák nyelvét. A lehetőséget, s nem azt, hogy oly sokan éltek volna e lehetőséggel. Azt igazolja, hogy sikerrel hasznosítják egy nagy író poétikáját, s kiérlelt prózatechnikáját, megteremtve a műfaj új, attraktív, hatásos változatát.

A beszéd elragadó összetettsége, játékos, frivol, ironizált, földhöz ragadt vagy emelkedett szólamainak összehangolt működése, az egész élénk és érzékeny dinamikája persze nem egyedüli tényezője elevenségüknek. Az már inkább, amit e beszéd megteremt, az élettel teli szituáció, az egyidejű benne lét és a kívül lét, a személyesség és távolságtartás különféle összefüggéseket felvillantó játéka. Amiben mintegy keletkezésében, alakulásában tehát megközelíthetően, vizsgálhatóan, kérdésessé tehetően, azaz még nyitott állapotában jelenhet meg egy-egy gloszsza tudása, nézőpontja, véleménye. Mondhatni: minden még azelőtt, hogy igaznak vagy hamisnak bizonyulhatott volna. A többi az olvasó dolga.

Némi egyszerűsítéssel: Esterházy Péter glosszái újra és újra úgy viselkednek, ahogy demokráciában a szabad ember viselkedik. Egyáltalán: ahogy egymással szemben viselkednünk kellene. Otrombaságok közt udvariasan. Vagyis méltányosan. Sok mindent feledve, de minden fontosra emlékezve. Emlékezni nem más, mint hűségesnek lenni. Az igazsághoz. És elég bátornak lenni ahhoz, hogy az igazság érdekében mindent alávessünk a szembesítés, a megvitatás próbájának. És hogy semmin ne változtassunk jó és alapos ok nélkül, elnémítva az igazságosság, a türelem, a szolidaritás és a nagylelkűség erényét. Spinozával szólva: jól cselekedni és örvendezni, ez az, amit a glosszák óhajtanak.

Talán szükségtelen folytatni. Esterházy Péter glosszáit nem a közírás, hanem az irodalom műfajai közt kell számon tartanunk. Ott, ahol – mondjuk, Kosztolányi hasonló műveit. Ne csodálkozzunk hát, ha nem avulnak.

Esterházy Péter: Egy kék haris Magvető, 252 oldal, 2990 forint