A kincsesbányai plecsnigyűjtő
– Már csak tizenöt-húsz kitüntetésre vadászom – mondja Török György.
A mondat súlyát akkor érthetjük meg igazán, ha rögzítjük: a most 71 éves éremgyűjtő az elmúlt ötven év alatt több tízezer darabos kollekciót állított össze, azaz sok pótolnivalója ma már nem akad. A nyugdíjas bányamentő-parancsnoknak nemcsak a saját háza van tele érdemrendekkel, de két garázst, valamint a fiainak a lakását is telezsúfolta kitüntetésekkel.
Hogy miért? Erre a kérdésre ő éppúgy nem tud meggyőző választ adni, mint bármelyik megszállott gyűjtő. Egyszerűen így alakult. A kezdetek is a homályba vesznek, igaz, jó messzire, a múlt század hatvanas éveinek az elejéig kell visszamenni az időben. Török György akkor töltötte sorkatonai szolgálatát. Mielőtt bevonult volna, gépésztechnikusnak tanult Székesfehérváron, majd az édesapja nyomdokain haladva a kincsesbányai bauxitbányánál helyezkedett el.
– Kiskatonaként NB I-es bokszoló lettem, váltósúlyban kétszer is megnyertem a hadseregbajnokságot – meséli Török György. – Rengeteg plecsnit kaptam a „Kiváló katonától” kezdve a „Haza szolgálatáért” érdeméremig. Amikor leszereltem, és visszamentem dolgozni a bányába, sorra jöttek a bányászkitüntetések. Nem tagadom, büszke voltam mindegyikre. Másoknak kevésbé volt fontos egy-egy plecsni, én meg elkértem tőlük a kitüntetéseiket. Egy idő után már kérnem sem kellett, az ismerőseim maguktól is odaadták, ha kaptak valamilyen jelvényt.
Egy évtizedig tartott, amíg Török György eljutott addig, hogy kézbe vett egy kitüntetésekről szóló szakkönyvet. Akkor döbbent rá, hogy a szenvedélyének komoly szakirodalma van. Át is rágta magát valamennyi íráson, sőt azóta is naprakész. A hetvenes évektől tartja magát tudatos gyűjtőnek, aki nem összevissza, hanem egy meghatározott koncepció alapján kutatja fel és szerzi be az érdemérmeket. Mára odáig jutott, hogy a nagyhatalmak – USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Szovjetunió – összes katonai kitüntetését begyűjtötte az első világháborútól kezdve napjainkig. A magyar kollekció pedig abszolút teljes, azaz a polgári érdemrendekre is kiterjed.
– Minden államra igaz, hogy a háborúk és a diktatúrák idején virágzik fel a kitüntetésadományozás – mondja Török György. – Ahogy Sztálin vagy Hitler mániákus érdemrend-osztogató volt, idehaza a Rákosi-korszakban alapították a legtöbb kitüntetést. Még a puha diktatúrákban is valóságos érdemrendeső hullott többek között a rendőrökre, a vasutasokra, a bányászokra vagy a véradókra. A Rákosi-érában még anyasági érdemrendet is osztogattak: 12 gyerek szülése után járt az aranyfokozat.
Török György gyűjteményének talán legértékesebb darabja a harmadik világháborús érdemrend-kollekció. Kevesen tudják, hogy a kubai rakétaválság idején – amikor a szocialista országok katonai és politikai vezetése reális veszélynek tartotta egy újabb világméretű háború kitörését – a honvédelmi minisztérium megrendelt egy hadi érdemrend kollekciót az esetleges harci cselekményekben részt vevő magyar katonák jutalmazására. A harmadik világháborús sorozatot az Állami Pénzverde el is készítette (mintegy húsz példányban), ám azonnal páncélszekrénybe került, később pedig – elkerülendő a diplomáciai bonyodalmakat – még a létezését is tagadták.
– A hazai gyűjtőtársadalom úgy szerzett tudomást a dologról, hogy egy-két sorozat illegális úton valahogy mégis kikerült külföldre – mondja Török György. – Magyarországon valószínűleg senki sem merte piacra dobni, a gyűjtők is csak a rendszerváltozás után kezdtek vadászni az egyes darabokra. Nekem 15 évembe telt, amíg a tízdarabos kollekciót a világ számos pontjáról sikerült összegyűjtenem.
A gyűjtés módszerei igen változatosak. A leggyakoribb eset, hogy a gyűjtők több darabot is beszereznek egy-egy kitüntetésből, ám mivel minden fajtából csak egy darabra van szükségük, a többi kiváló cserealapnak számít. Az igazi ritkaságokat főként kereskedőktől lehet beszerezni, ami persze alaposan megdobja az árakat. Az érdemrendpiacon nagy a szórás, a tucatáruk egy-kétezer forintba kerülnek, a kuriózumokért viszont több tízezer forintot kell fizetni. A legdrágábbnak a jelenkor nívós állami díjai számítanak, ezeket ugyanis az adományozottaktól még nem lehet beszerezni.
Arról, hogy miként lehet mégis hozzájutni például egy Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjéhez, Török György nem árult el részleteket, csupán annyit mondott: sok pénz és évtizedes baráti kapcsolatok kellenek hozzá. Az biztos, hogy egy-egy ritkább állami kitüntetésből is kisebb-nagyobb szériákat gyártanak, és csak akkor van esély szerezni belőlük egyet, ha még az adományozás előtt le tud csapni rájuk a gyűjtő.
Bár az érdemrendgyűjtés költséges hobbinak látszik, Török György szerint fél évszázadra elosztva kigazdálkodható a szükséges pénz.
– Egész életemben a bauxitbányában dolgoztam, előbb bányamentőként, majd anyaggazdálkodási osztályvezetőként. Italra, cigarettára soha nem kellett költenem, igyekeztem megfogni minden fillért. Hogy aztán érdemrendeket vásároljak belőle.
A kívülálló számára átláthatatlannak és kezelhetetlennek tűnik a több tízezer kitüntetés, de Török György könnyedén kiigazodik a plecsnierdőben.
– Évente négy-öt kiállítást rendezek szerte az országban – mondja a nyugdíjas gyűjtő.
– Ezek mindig tematikus tárlatok, így a kollekcióból hol az első vagy a második világháborús, hol egy adott uralkodó által adományozott, hol pedig a bányászathoz kapcsolódó kitüntetéseket kell kiválogatnom. Ilyenkor rendszerezek, szelektálok. Mintha csak egy múzeumot vezetnék.
A Török-gyűjtemény gyakorlatilag teljes, a hiányzó tizenöt-húsz darab leginkább a frissen megjelenő újdonságokat, egy-két hibás érdemrendet, esetleg ismert kitüntetések egyedi variációit jelenti. Török György – aki kétszer volt nős, de most egyedül neveli a második házasságából született kamasz fiát – már rendelkezett a majdani hagyatékáról: halála után legkisebb fia örökli a házát, míg a két nagyobbik gyermeke osztozik a több tízmillió forintot érő érdemrend-kollekción. Biztos benne, hogy a fiai bár gyarapítani nem fogják a gyűjteményt, nem adnak túl rajta, hanem megőrzik a saját gyermekeik számára.
Megkérdeztem a kitüntetésgyűjtőtől, melyik a számára legkedvesebb darab a gyűjteményében. Válasza így hangzott:
– Mindegyik egyformán közel áll a szívemhez. Mutasson rá bármelyik darabra a több tízezres kollekcióból, és azonnal megmondom, hogy mikor, kitől és mennyiért vettem. De ha most megkérdezné tőlem, hogy mi a mobiltelefonom száma, nem tudnék válaszolni. Azt állandóan elfelejtem.
