– Mikor döntött úgy, hogy Németországban folytatja a pályafutását?

– Forgattam egy filmet Rolf Schübel rendezővel Németországban, 2003-ban, majd amikor el kellett eljönnöm a kaposvári színháztól, sehol sem kínáltak szerződést, bezáródtak a kapuk. Úgy éreztem, kint viszont várnak rám a lehetőségek. Aztán kaptam még egy filmszerepet, így többen is azt tanácsolták, hogy tanuljak németül. Megfogadtam.

– Hogy érzi, mikor indult be igazán a karrierje?

– Még most is alakul. Itthon az Érzékek iskolája és a Dallas Pashamende volt a nagy állomás. 2004 februárjában beválogattak a Berlinale fiatal színészeket felvonultató Shooting Star programjába, ami nagyban a Magyar Filmuniónak köszönhető. Ott találkoztam egy angol castingügynökkel, így kaptam meg az Irina Palm egyik szerepét. Ezt látta aztán Fatih Akin, és szerepet ajánlott a Soul Kitchenben, amely tavaly indult a velencei versenyen. Most meglátjuk, mi jön: talán ezt is látja majd valaki, és folytatódik a lánc…

– Az osztrák–magyar koprodukcióban készült Látogatás is segíthet, nem?

– Igen, de ezt eddig csak a filmszemlén lehetett látni, ahol Pejó Róbert megkapta érte a rendezői díjat. A nemzetközi forgalmazás még nem indult el.

– Mit gondol, miért próbál viszonylag kevés magyar színész szerencsét külföldön?

– Kamarás Iván most indítja be az amerikai karrierjét, és Ubrankovics Júlia is ott próbálkozik. Réti Iringó Berlinben él. Úgy érzem, hogy egyre többen veszik észre a külföldi lehetőségeket, hogy ez is egy járható út. Nem kell örökre elmenni, lehet itt is játszani, meg ott is, már van annyira nyitott a világ, hogy az ember nyugodtan élhet és dolgozhat egyszerre többfelé is. Most is játszom Budapesten, a Pinceszínházban a Varsói melódiát, amelyet édesanyám, Kőváry Katalin rendezett.

– Hogy bírja a folyamatos ingázást? Hol érzi otthon magát?

–Mindkét országban otthon vagyok. Nem tudom az egyiket sem elképzelni a másik nélkül, de nyilvánvalóan Magyarországon mozgok nagyobb biztonságban: itt ismerek mindenkit, értem természetesebben a nyelvet, itt vannak a gyerekkori barátaim. A magyar kultúra számomra pótolhatatlan: a népzene, a költészet, az irodalom, a színház, akár a film is. Ez nem csereszabatos. Berlin az új élet, az új világ, egyfajta szabadabb létezés. De mindkettő szükséges ahhoz, hogy én én legyek.

– A nyelvtudás, pontosabban a hiánya lehet gátló tényező?

–Magyarul mindenképp nagyobb az eszköztáram. Ha teszek egy hangsúlyt, akkor érzem, hogy az olyan, ahogy egy vidéki, egy pesti vagy mondjuk egy úrinő beszél. Németül vagy angolul nyilván szűkebb a játéktér. Én már sosem fogok tökéletesen megtanulni sem németül, sem angolul, a következő generációknak biztosan könnyebb dolga lesz. Ha akcentus nélkül beszélsz idegen nyelveket, attól a pillanattól kezdve ugyanannyi esélyed van, mint bárki másnak. De bőven van olyan szerep, ahol kifejezetten előny vagy követelmény az akcentus.

– Zenekara, a Rotfront nevű formáció is egyre népszerűbb Németországban. Tulajdonképpen mit takar az Emingrantsi Raggamuffin Kollektív elnevezés, amellyel magukat jellemzik?

– Emigránsok vagyunk, és vegyítjük a műfajokat: reggae, ska, kis zsidó és cigány zene. Magyarul annyit tesz: berlini vegyes. Ha tudunk, jövünk Magyarországra is koncertezni. Legközelebb április 16-án játszunk Budapesten, az A38-on.

„A magyar kultúra számomra pótolhatatlan és nem csereszabatos”