Csipkerózsika-álmából ébredt a Kassák Múzeum – írtuk egy évvel ezelőtt az óbudai gyűjteményről, amelynek igazgatójává akkoriban nevezték ki Andrási Gábort. A művészettörténész nagy levegővel fújta le a port a Kassák-örökségről: felújíttatta a kiállítóteret, azóta pedig már másodszorra hívja konferenciára a téma kutatóit.

Az idei előadás-sorozat egyik érdekessége volt, hogy az elég jól ismert író-képzőművész Kassákkal szemben a lapszerkesztőt, a reklámgrafikust és a tipográfust tolta előtérbe. Megtudhattuk például, hogy 1927-ben már olyan nemzetközi reklámművészeti kiállításra hívták meg az autodidakta Kassák Lajost, ahová a műfajt hivatalosan művelő festőművészt, Bortnyik Sándort nem.

A konferencia kuriózumai azonban vitathatatlanul a Kassák-személyiséget taglaló előadások voltak, amelyekből többek között az is kiderült, hogyan bánt a nőkkel a művészetmániás Kasi. Mennyit köszönhet például az őt 1909-től fogva kísérő Simon Jolánnak, akinek bécsi varrónősködése nélkül sosem jelentethette volna meg Ma című folyóiratának példányait.

Standeisky Éva történész előadásából azt is megtudhattuk, mennyire képtelen volt nő nélkül létezni a művész. Simon Jolán öngyilkossága után a Lidó kávéházban ajánlották be neki Kárpárti Klárát, akit ott helyben levizsgáztatott: el tudja-e képzelni az ifjú hölgy, hogy titkárnősködjön és felolvasson neki, néha kávézzanak meg „miegymás”. A tanítónő nagyon is el tudta, így nem sokkal később már feleségként igyekezett fölzárkózni Kassákhoz.

Főleg, ami a művészeti ismereteit illeti. Rajongója lett morózus urának, akit Cicuskámnak hívott, és a kedvéért még „ügynöknek” is állt: nem volt ugyan ínyére, de előfizetőket toborzott a Munka című lapnak. Érdekes adalék Kárpáti Klárával kapcsolatban az is, hogy férjéhez hasonlóan – tudtán kívül – herdálta el a Kassák-életmű értékes darabjait. Míg a művész 1920-as években készült képarchitektúráit adta el bagóért az „avantgárdfelvásárló’” körútjukon Békásmegyerre tévedt nyugat-európai műkereskedőknek, addig a férjét húsz évvel túlélő Klára – mint Standeisky Éva mondja – saját belátása szerint sáfárkodott a hagyatékkal.

Az 1960-as évek közepére arról is meggyőzte magát a házaspár, hogy életmű-kiállítást kell rendezni az akkor már 80 éves avantgardistának. Kassák levelében nyájas udvariassággal igyekezett rávenni Kádár Jánost, hogy engedélyezzen neki egy nagyszabású tárlatot.

Azt, hogy a többszöri próbálkozásra a bemutató végül 1967-ben létrejöhetett, főként – Sasvári Edit művészettörténész szerint – annak a kultúrpolitika és művészek között kialakult „párbeszédes optimizmusnak” köszönhető, amely 1956 után pont ekkor érte el tetőpontját. A kiállításra tehát rábólintott az MSZMP KB, igaz, kizárólag az önköltséges megrendezésére, és csakis abban a Fényes Adolf Teremben, ahová rendszerint szerény tehetségű vagy „problémás” művészek tárlatait száműzték. Kassák nem volt rest meghívni Kádár Jánost (és kedves feleségét), aki válaszlevelében azt írta: „a dolog emberi oldalát jól megértve örülök, hogy ez a kiállítás létrejött.”

A lapszerkesztő és a tipográfus Kassák került leginkább előtérbe