Az emberi plazma ritka vendég a XXVIII. Magyar Sajtófotó Pályázatra érkezett művekből válogatott kiállításon, a magyar fotóriportereknek azonban nincs is szükségük patakvérre, hogy belénk lopják a szomorúságot. Ahogy a mosolyfakasztáshoz sem szükséges nyilvánvaló geg.A tárlat április 25-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Ahogy azt a figurát szökellni látom a veteményesben, rajta zord katonaruha, az jut eszembe: milyen messze van most ide a lángoktól ölelt mivolt, látszik, hogy alapjáraton inkább békések volnánk. A Kárpát-medanszié vizét csak néha borzolják némely ármányos hullámkeltő berendezések, mert például tévészékház-égetés nélkül is milyen jól elvoltunk vagy ezer-ezeregyszáz évig. Ha van egy hetünk Felcsúton újrajátszani a normandiai partraszállást, miként azt Sopronyi Gyula D-nap című kollekciójának – amúgy magyar és persze civil – szereplői teszik, akkor tényleg egy csuda vidám ország lehet ez, ahol pillecukrot köpködnek a nyerges IFA-k, és minden, nyilvános helyen skandált kurvaanyád is csak afféle habkönnyű performance. Igaz, kicsit talán öncélú.

A sorozat másfelől viszont nagyszerű geg és hatásos Capa-parafrázis is egyben, nyilván nem véletlenül kapta meg a képriportsorozat kategória első díját.

Most következnék az, hogy a tudósító jól beáll a sarokba, onnan figyeli, miféle tematikájú képek körül támad sokadalom, hogy aztán sommás ítéletet fogalmazzon meg a látogatók csillapíthatatlan vérszomjáról, mint például a World Press Photo kiállítások alkalmával szokta, de itt, a Nemzeti Múzeumban, ezen a tényleg tavaszi vasárnap délutánon kudarcot vall a terv, nincsenek nyolclábú kutyák ugyanis, és patakvér sincs, nyilvános akasztást sem celebrálnak a magyar fotósok. De hát nem is kell ahhoz vér, hogy a falra applikált képekre szegeződjék a tekintet, akad itt dráma így is épp elég, nem mindenki éri el a normandiai partokat, sokakat elsodor a tenger. Aztán kiköpi valahol, a Reménytelenség fok és a Nyomor-szoros táján.

Mintha jó erős kéz fogná marokra a gyomrot például Szandelszky Béla (AP) szintén djínyertes sorozatának bámulása közben, amelynek címe: Roma gyász. Néha hátborzongatóan közeli az élmény, néha meg olyan, mintha egy Caravaggio-képet néznénk. A sorozat valahol a döbbenetes reália és a festői borzalmak között lavírozik magabiztosan, ami csak elsőre tűnik ellentmondásosnak, mármint a magabiztos lavírozás, hisz az tényleg nem létezhet, hogy Magyarországon faji alapon embereket gyilkolásznak gyakorló elmebetegek, pedig dehogynem létezhet. Ahogy rabszolgaság is: Székelyhídi Balázs, a Magyar Nemzet fotóriportere a 69 éves Feri bácsi vonásait örökíti meg, akit egy újkígyósi roma család tartott fogságban, Feri bácsit ugyanis eladta az ő veje.

Negyvenezer forintért.

De a kínból is kisarjadhat valami szép - mintha csak ezt dudolászná az Árvaház Havadtőn című, a dokumentarista kategóriában versenyző kollekciójával a már említett Sopronyi Gyula, meg az ő fényképezőgépe. Sebesi Ildikó református lelkész és miniárvaháza életébe enged betekintést a sorozat. Volt olyan kissrác, akit szervkereskedők elől mentettek meg, másokat éppen szüleiktől. Mindennapi rutin, közös takarítás, önfeledt játék, az asztal közepén kosárnyi, vékonyan kent vajas kenyér, még vékonyabb szalámi-felvágott darabokkal, és a pici, imára kulcsolt kezekkel.

Akad rendőrsorfal előtt hevesen gesztikuláló öregasszony csakúgy, mint a kapualjba hugyozó karszalagos mélymagyar, gárdaperre gyűlőket kerülgető menyasszony. Kálló Péter képeiből jó kis képes fejezetet lehetne öszszeállítani egy Groteszk Budapest Bédekkerhez. Felbukkannak a jelen hősei és antihősei, az ítéletet hallgató Budaházy Görgy például (Koszticsák Szilárd, MTI) vagy Morvai Krisztina (Kovács Bence, Népszabadság), és hogy akkor hőst is mondjunk most már: a Szabad Föld riportere, Németh András Péter egy világtalan aikidomestert „kapott lencsevégre”. Lapunk munkatársa, a többszörösen díjazott Kurucz Árpád a Forma–1 depójába, majd egy military táborba visz. A szintén népszabadságos Reviczky Zsolt a 125 éves Operaházban les el pillanatokat, hangulatokat. Radisics Milán az urbánus állatok viszonylagos közelébe férkőzve mesél, míg Dr. Szentpéteri L. József a jégmadarak magánperceibe pofátlankodik be, amúgy helyesen.

És mikor már épp kisimulnának a belső ráncok, a sport-, természet- és divatfotóktól valami visszahív a valóságba. Újra közelebb megyünk Stiller Ákos A Dzsumbuj foglya című fotójához. Az Illatos úti nyomortelepen élő, kerekes székes András bácsi körül alaposan helybenhagyott lépcsőház. A rémült arcú öreg nyolc éve nem hagyta el Budapest egyik (ha nem a) legreménytelenebbnek tűnő szegletét. Ha mégis, a mentők vitték. Végletes kiszolgáltatottság, a belvárostól pár percnyi autóútra – szomorú, mégis gyönyörű kép. És bár kellemes a klíma a Nemzeti Múzeumban, fázni kezd tőle az ember.

Se nyolclábú kutya, se patakvér – dráma viszont akad épp elég