A fehér hímzés mestere
Egy betegséggel kezdődött minden. A hetvenes évek elején Pécs mellé, Bicsérdre vezényelték, hogy ott hozzon létre egy hatalmas tehenészeti központot. Négy éve ment rá a telephely felépítésére, a hatszáz szarvasmarha beszerzésére, az üzemben dolgozó tizenkét férfi és negyvenöt nő szakmai képzésére. A folyamatosan megfeszített munkát, és az állandó stresszt nem bírta a szíve: huszonhét évesen ágynak dőlt, s egy évig fekvőbeteggé vált.
– Nem tudtam magammal mit kezdeni. Olvasni nem volt kedvem, a keresztrejtvények idegesítettek – mondja Ország László. Ám egyszer meglátogatta a szomszédjukban lakó idős néni, aki egy hímzett párnát hozott magával.
– Lacikám, lehet, hogy meg kellene próbálnod hímezni, az elfoglal és megnyugtat – javasolta. Ország László maga is meglepődött azon, hogy amikor kézbe vette az első vászondarabot, s kivarrta az első mintákat, mekkora elégedettség töltötte el. Előbb az otthon talált, előnyomott szöveteket hímezte tele, majd maga is tervezett motívumokat. Autodidakta módon tanulta meg, hogyan bökje a tűt és húzza a fonalat, hogy minél teltebb formákat kapjon. Azt mondja, bármilyen korabeli hímzést vesz is a kezébe, ha megnézi a színét, majd a fonákját, azonnal tudja, milyen technikával készült, mi több, arra is képes, hogy reprodukálja azt. Isteni ajándéknak, s részben apai örökségnek véli ezt az adottságát: édesapja ügyes kezű mesterember hírében állt, előbb patkolókovácsként, majd állatorvosok mellett felcserként dolgozott, s az apróbb műtéteket is rábízták feljebbvalói.
Ország László a betegségéből felépült, de leszázalékolták. Orvosai azt tanácsolták neki: keressen valamilyen könnyebb foglalatosságot az állattenyésztésnél.
Így lett szakkörvezető a szülővárosához közeli Öcsödön, a helyi kultúrházban. Továbbképzésekre járt, ahol csak asszonyok vették körül. Eleinte furcsa mosolylyal fogadták az egyetlen férfit, aki jobban lelkesedik egy-egy öltésért, régi tulipán-, vagy rózsamotívumért, mint ők. Aztán megszokták, majd azon vették észre magukat: már ők kérnek tőle tanácsot, nekik magyarázza ez a halk szavú ember, mit jelent a vágott sarkú subrika – szövőöltést, amúgy –, s miért jó a fehér vászonra fehérrel hímezni.
– Rajongok a fehér hímzésért, nemcsak azért, mert kevésbé lehet elrontani, mint a színeset, hanem mert az egyik legszebb, legelegánsabb díszítés egy ruhán vagy egy kendőn – mondja. Nem véletlen, hogy alföldi emberként ő a dunántúli, kapuvári díszítés egyik szakértője és kutatója lett: e térségben vannak a fehér hímzés legrégibb hagyományai. Kiemelkedő népművészeti munkáját hét évvel ezelőtt a Magyar Kultúra Lovagja címmel ismerték el. Legutóbbi sikerét ősi kun mintáknak köszönheti: a tájegységre is jellemző palmettás tulipános gyapjúhímzése idén elnyerte a Magyar Kézműves Remek címet. A pályázatra beadott művek egyike a háromrészes „firhang” – vagyis díszítőfüggöny – elkészítése több ezer órát vett igénybe. Mint kiderül, ha egy ilyet el akarna adni, legalább másfél millió forintot kérne érte, s munkadíja akkor is jóval alatta maradna egy átlagos órabérnek. Szavai szerint a kézimunkát ma kevesen becsülik, megveszik inkább a csiricsáré bóvlit, keletről behozott import selyemterítőket, amelyeket tízezrével gyártanak a futószalagokon. A kun terítők vászonra készülnek, olyan gyapjúfonállal, amelyek többszöri mosás után sem fakulnak. Igaz, a fonalak beszerzése is hosszas utánjárást igényel mostanság.
– A fonalgyárakat elsorvasztották. Vásznakat még csak-csak szőnek iparművészek, de szép színű és jó minőségű gyapjúfonálhoz jutni már nem olyan egyszerű – panaszolja Ország László. Azt, hogy ő honnan szerzi be a különféle árnyalatú barnákat, rózsaszíneket, zöldeket, drappokat és kékeket, a kun minták alapszíneit, szakmai titkai közé tartozik.
Egyéb titkait viszont szívesen megosztja másokkal. Azt mondja, bárkit képes megtanítani szépen varrni. Amikor a szétdolgozott kezű, kapáláshoz szokott asszonyok mentek hozzá szakkörre, akkor sem ijedt meg. Amire ő képes, arra más is – ezzel biztat mindenkit, még azt is, aki fakezűnek tartja magát. Megkönnyíti az oktatást, hogy ő maga balkezes, így a vele szemben ülő tanítványnak nem kell „átfordítani” a látottakat, elég, ha utánozza őt.
– Mindig arra ösztönöz bennünket, hogy csak a tökéletes munkát fogadjuk el.
Ha kell, a rontott varrást őmaga bontja szét – mondják róla a hímzőköri foglalkozáson részt vevő kunszentmártoni asszonyok. Tóth Józsefné, Csécsei Lászlóné, Mucsi Józsefné és Busai Andrásné szerint nincs abban semmi rendkívüli, hogy egy férfi tanítja őket hímzés fortélyaira. A sikerélmény ugyanis közös: az asszonyok munkái ugyanúgy ott találhatók a kunszentmártoni múzeumban berendezett népművészeti tárlaton, mint a mesterüké.
Ország László két felnőtt fia nem követte apja nyomdokait: egyikük sem érdeklődik igazán a hímzések iránt. Felesége viszont nemcsak a magánéletben, de a szakmában is partnere: lószőrből készít ékszereket, s maga is tanítja e mesterség fogásait.
– Amikor mindketten elértük a hatvanéves kort, leültünk egymással, és megbeszéltük, hogy a hátralévő életünket is aktívan, testi-lelki egészségben fogjuk leélni – mondja, majd hozzáteszi: – Ez mindkettőnk számára azt jelenti, hogy szeretnénk még megérni a magyar népművészet újbóli reneszánszát.
