Első találkozásáról szíriai családjával csupa pozitív élményt őriz.

– Emlékszem, folyton az utcán játszottunk a rengeteg unokatestvéremmel, közben tanultunk tőlük arabul, és persze a tévében arab meséket néztünk, arab mesekönyveket olvastak nekünk – eleveníti fel a kislányként édesapja családjánál eltöltött fél évet, majd a keresztelőjét említi: óriási családi ünnepet tartottak, amikor tízéves korában őt is görög ortodoxnak keresztelték. A szolnoki két tannyelvű gimnázium diákja volt, amikor tizenhat évesen bejelentette otthon, hogy egy évre ismét el akar utazni Szíriába, mert hiányzott a kinti családja, és az angol mellett gyakorolni akarta az arab nyelvet. Kint kivételes engedélyt kapott, hogy a damaszkuszi egyetem arab szakán tanulhasson együtt más külföldi diákokkal. Édesapja nővére vigyázott rá, neki pedig alkalmazkodnia kellett nála a szigorúbb normákhoz.

– Szíriában egy fiatal lány nem mehet oda, ahová akar, és főleg nem éjszaka. Ez persze nem azt jelenti, hogy ott a nők el lennének nyomva. Hibás sztereotípia, hogy az arab világban a nők jogfosztottan élnek. Még ha vannak is szélsőséges példák, mint mondjuk Szaúd-Arábiában, ugyanakkor Tunéziában törvény tiltja, hogy a nők eltakarják az arcukat. Szíriában a környező iszlám országokhoz viszonyítva aránylag nagy, csaknem tíz százalék a keresztények száma, talán emiatt is nyitottabbak az emberek. A nők is építhetnek karriert, de ha a karriert választják is, azt a család mellett teszik. Sok muszlim egyetemista pólóban és farmerban jár, csak a fején kendő van – említ néhány példát az óriá si térség szokásaiból.

A jog mellett arab szakon is tanult, majd az egyetem elvégzése után négy hónapig tökéletesítette francia tudását Párizsban. Ezután beadta a jelentkezését a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságához. Egy hét múlva visszajeleztek: várják Genfben az állásinterjúra.

– A feltétel felsőfokú angol-, francia-, arabnyelv-tudás volt, apuval még a repülőn is araboztunk, mert elkísért, hogy tartsa bennem a lelket – mondja. A kétnapos állásinterjú nyelvi tesztből, pszichológiai alkalmassági vizsgából, személyes beszélgetésből állt. Naima megfelelt, és egy határozatlan idejű szerződés birtokában várta, hová küldik először misszióra. – Az első missziónál nincs nagyon választási lehetőség, mész, ahová mondják, de velem kivételt tettek, nyilván a származásom miatt: megkérdezték, elmennék-e Izraelbe. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

A huszonhat éves lánynak elsősorban a politikai rabok fogva tartásának körülményeit kellett vizsgálnia. A genfi konvenciók szabályozzák, hogyan kell a foglyokkal bánni, milyen jogokat kell nekik biztosítani. A Vöröskereszt munkatársai dokumentálták a foglyokkal, börtönigazgatókkal és az őrökkel folytatott beszélgetéseket, ha problémát észleltek, jelentették a Vöröskereszt vezetésének és az illetékes izraeli szerveknek. Nagyon változó, hogyan fogadták őket a különböző börtönökben. Volt, ahol támadásnak, másutt inkább segítségnek tekintették missziós munkájukat, hiszen egyedül rajtuk keresztül kaphattak őszinte képet a fogvatartottaktól.

– Hallótávolságban nem lehet börtönőr, így érjük el, hogy őszinték legyenek velünk. A politikai foglyoknál egyáltalán nem féltem, de amikor egyedül ültem szemben egy-egy köztörvényes bűnözővel, olykor gyilkossal, megfordult a fejemben, hogy veszélybe kerülhetek. Azt hiszem, igazából mindenki megértette, hogy mi segíteni akarunk és soha nem ért bennünket támadás. Sok mindent figyeltünk, komoly jogi kérdésektől kezdve egészen mindennapos dolgokig, hogy kapnak-e például enni, tarthatják-e a családtagjaikkal a kapcsolatot, hogy emberséges bánásmódban részesítik-e őket – mondja, majd arról beszél, hogy ha egy helyen háborús konfliktus alakul ki, és a lakosok elhagyják lakóhelyüket, akkor általában nincs hol lakniuk, nincs mit enniük, ezért a Nemzetközi Vöröskereszt missziósai sátrakat, konyhai felszereléseket, élelmet visz nekik.

– Sokszor előfordul, hogy a fegyveres konfliktus miatt a család tagjai elszakadnak egymástól és postai szolgáltatás híján nem találják egymást. A vöröskeresztesek segítenek felkutatni a családtagokat, és levelek továbbításával egyesíteni őket – sorolja a civilek védelmében végzett feladatokat, majd Nigert, az egyik legelmaradottabb országot hozza szóba, ahová egy év leteltével szólította a megbízása. – Az első pillanattól nagyon örültem Nigernek, amit senki sem értett – neveti el magát –, de korábban négy hónapot töltöttem Ghánában egy családnál, és náluk beleszerettem Fekete-Afrikába.

Ha a nigeri börtönökben látottakról nem is beszélhet, annyit elmond, hogy a legszegényebb afrikai országok börtöneiben sokszor nem is a szándékkal van a baj, hanem a pénzhiánnyal, ezért ezekben az országokban legalább olyan fontos a gyakorlati segítségnyújtás, mint az állapotok felmérése. Gyakran a börtönöknek annyi pénzük sincs, hogy vegyenek egy darab anyagot, amiből árnyékot adó sátrat készítenek a rabok számára. Vannak, akik a legnagyobb éhínségek idején azért követnek el valamit, hogy börtönbe vigyék őket, és ott enni kapjanak, sokan pedig elmenekülnek másik afrikai vagy európai országba. Ha egyáltalán túlélik a gyakran évekig tartó megpróbáltatásokat, és menekültstátuszt kapnak, általában felkeresik az ottani Vöröskeresztet, és annak segítségével próbálnak kapcsolatba lépni a családjukkal.

– Nigerben a börtönlátogatások mellett beindítottuk a fővárosban, Niamey-ben a Vöröskereszt irodáját, munkám fontos része volt az igazságügyminisztériummal való kapcsolattartás és hogy javaslatokat tegyek törvények módosítására, a nemzetközi jog normái szerint. Nem visel meg semmiféle munka, Nigerben mégis volt olyan időszakom, amikor azt éreztem, csak dolgozom, és nem látom az eredményét. A klíma is nehezen elviselhető, nagyon száraz, állandóan por van, használható utak gyakorlatilag nincsenek, és nekünk a legnagyobb forróságban is járnunk kellett az országot. A nehéz pillanatokban számít sokat, hogy a családom és a barátom mindig velem vannak.

A szüleimmel nagyon szoros a kapcsolatunk. Ha több ezer kilométerre vagyunk is egymástól, skype-on, vagy SMS-ben megbeszélhetem velük a gondjaimat, és ez rengeteg erőt ad. A barátom francia, együtt dolgoztunk kint – kerít elő néhány Nigerben készült fotót Dominikról, akivel már családalapítást terveznek.

Az egyik fotón gyönyörű bútorok. Az Al Ghaoui családban erős a művészi hajlam. Nővére, Hesna, aki tévés újságíró lett, fest. Naima a gimnáziumban szobrászkodott, az egyetem alatt színházban játszott, Nigerben a szabad idejében festett és Dominikkal közösen bútorokat tervezett. A szomszédos Burkina Fasóban egy asztalosműhelyben el is készíttették őket, majd hazahozatták magyar családjának.

Dominikkal azt tervezik, hogyha majd gyerekük lesz, vele is folytatják az utazgatást, ezt a fajta mozgalmas életet, de akkor már közelebbre és rövidebb időre vállalnának missziót. Úgy gondolják, amíg a gyerek nem jár iskolába, addig a szülei jelentik neki a stabilitást, és ők bárhol dolgozzanak is a világban, mindig ott lesznek neki.

Al Ghaoui Naima