A kardnyelő király
Az előadás szórólapjain, plakátjain, szövegkönyvének címlapján Kulka János kardot nyom vörösre festett szájába. Ez az előadás emblémája. De az utóbbi néhány színházi évad emblémája is lehetne. Már csak azért is, mert az előadásban nem tudható igazán, ki nyeli a kardot. Az őrült királytól természetes gesztus, hogy bohóccá változik, viszont teljes képtelenség, hogy kiképzett artista váljék belőle. A kardnyelő trükk nem a jellem alakulásának része, hanem színészi illusztráció és attrakció a közönség számára. Tudatos átlépés a szélsőséges pszichológiai helyzetből a szimbolikus abszurdba és kilépés a cselekményből.
Gothár Péter nem hebehurgya, meggondolatlan rendező, aki nem tud ellenállni képtelen ötleteinek. A Nemzeti Színházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott Lear-rendezése rideg kiszámítottsággal váltogat racionálist és irracionálist, mély beleérzést és hidegen kívül álló gúnyt, plasztikus jellemábrázolást és elvont jelképességet. Amint Lear átadja a hatalmat, Gloucester iratmegsemmisítésbe fog, amikor Cornwallék látogatóba érkeznek hozzá, átkutatják a lakását. Pedig a történetben még semmivel sem gyanúsítják. Oswald, Goneril bizalmasa és szerelmi postása a férjnek, Albannak is jelent, amivel feleslegessé tenné, hogy később Edgar elfogja a levelet. Csakhogy ezek a mozzanatok nem igazán a cselekmény részei, inkább a közállapotok általános jelzései.
Varró Dániel fordítása szellemes ötletekben és korunk nyelvi durvaságaiban egyaránt gazdag. Az előadás meg természetes gesztussal idéz bele a Hamletből közismert szövegeket, és a rendező maga tervezte díszlet is idéz: a Godotból a szín közepén álló száraz fát, amely a darab végén gondosan lehullatja maradék leveleit. Kétoldalt egy-egy hatalmas építmény négy-négy rolóval takarható kuckót rejt az intimebb, zárt teret igénylő jelenetek számára. Elöl középen oszlop emelkedik fel olykor, folytatása a magasban lámpákat rejt. Szabályos, mai fogadással kezdődik az előadás, ahová a király ezen az oszlopon emelkedik ki a mélyből a csevegő, esélyeket latolgató királyi rokonság közé. Az oszlopból bújik elő a megőrülő királyt bölcsen ellenőrző Bolond, és hozzá kötözik ki a mindenáron hű Kentet. A színpad szintjéből arasznyira kiemelkedve ez az oszlop alakítja a doveri sziklát, amelyről Gloucester leveti magát, s végül az oszlop két részének öszszetalálkozása zárja jeges nyugalommal az előadást.
A technika kitűnően működik, a színészi technika is. Pompásan formásak az alakítások, mindenki hozza azt, ami várható tőle. Kulka János Learjében pontos adagokban van súlyos formátum és aggastyáni hirtelenkedés, amiből sima az átmenet az őrület bús bohócériájába, s onnan a kardnyelés már valóban csak egy lépés. Bodrogi Gyula magától értetődőn viseli a vén bolond vén bolondjának szerepét. Nagy Mari és Schell Judit egy alak két változatának játssza az érzéketlen, ám szörnyű szenvedélyektől fűtött nővéreket, Gálffi László Gloucestere zökkenés nélkül változik magabiztos úrból ügyetlenül óvatoskodó áldozattá, Alföldi Róbert színesen adja Cornwall kiszámított kegyetlenségét, Rába Roland Edmundjának lelki sérülését semmilyen siker, karrier sem orvosolhatná. Az álruhás Kent alakjában Znamenák István lelkére is népies jelmezt ölt, Makranczi Zalán Edgart a tiszta lelkek nem túlzott izgalmával adja, Marton Róbert teljesen megfelel Alban alapjában érdektelen jellemének. Meglepetés csak az, hogy nem derül ki, vajon miért a bájosan dundi Mészáros Piroska játssza Cordeliát, azon kívül, hogy merőben különbözik a szerep minden hagyományától.
Amúgy minden perfekt. Ügyes és üres. Mint az Othello a Vígszínházban. Embléma.
