– Még se biciklije, se pénze. Hogy akar három hét múlva elindulni?

– Legfeljebb kölcsönkérem a holland barátom bringáját. Elég dühös vagyok a lipcsei Rotor Bikes kerékpárgyárra, mert tavaly októberben megígérték, hogy beszállnak a túrámba, de azóta hallgatnak. Végül egy hete kegyesen felkínálták az egyik 1700 eurós modelljüket. 1200-ért.

– Útiköltségének is hiányzik a négyötöde, mégis az isztambuli kulturális évad programkönyvében, a Ruhr-vidéki lapokban, a holland sajtóban, sőt, még a New York Timesban is fix projektként emlegetik az útját. Ön szerint a pécsi EKF miért nem lát fantáziát benne?

– Lát, de pénze nincs rá. A polgármester ígért a saját keretéből háromszázezret. A vállalatokat viszont nem értem. Az Essen–Pécs–Isztambul túra állomásain több tucat tévé, rádió és újság kért tőlem találkozót előre, a támogatók végig reflektorfényben fürödhetnének. Beleértve a városomat, Pécset is, amit nyilván ott reklámozok majd, ahol csak tudok. Mint derék magyar-holland. Vagy holland-magyar.

Essentől Isztambulig teker a holland-magyar vagy magyar-holland

– Mi az, amit nem csinálhat itt, pedig jólesne?

– Nem kritizálhatok. Magyarországon ez egy-kettőre tönkretehet egy barátságot. Ami itt egyébként sokkal jobban működik. Hollandia hektikus ország lett. Pécsen fél órára is lecövekel az ember egy utcasarkon, ha ismerősbe botlik. Vagy fényes nappal megiszik vele egy sört.

– Ez tartja fogva tizenhárom éve?

– Még 1986-ban, egy tárlatmegnyitón ismerkedtem meg néhány eszes ELTE-ssel, akik a századik Teleki Sámuel-évfordulóra kilenctagú expedíciót szerveztek Kelet-Afrikába, egy Ikarus busszal. Elhívtak, hogy fotózzam végig a túrát, amit végül Sanyi barátomat és engem kivéve mindenki feladott. Így „feles” holland–magyar túraként fejeztük be a Teleki-expedíciót.

– Gondolom, nem ettől lett magyar-holland.

– Kilencvenben kelet–nyugati egyetemi csereprogramokat kezdtek hirdetni. A pécsi egyetemről ötszázan jelentkeztek Amszterdamba, Hollandiából Magyarországra meg egyedül én. Az egy évből úgy lett tizenhárom, hogy váratlanul apa lettem Pécsen. Azóta született még két kislányom, otthonom, üzletem és barátaim lettek a városban.

– És múzeuma.

– Cementlapmúzeumot nyitottam Erzsébetfaluban. Felfedeztem, hogy 80–100 éve több tehetős baranyai sváb otthonát ezekkel a díszes lapokkal burkolták, az unokák viszont jobbára szabadulni akarnak tőlük. Pécs környékén már elég jól tudják, kit hívjanak, ha fel akarnak szedni egy nyolcvanéves konyhaburkolatot.

– A hollandot, aki veszi a lapot?

– Amennyit csak bír. Ez lett a hobbim.

– Meg a biciklizés?

– Minden holland biciklizik.

– De nem kétezer kilométert havonta. Mire jó az ötlet, hogy átkerekezik Európán?

– Épp abban a fotelben üldögéltem, amiben most maga, amikor leesett nekem a forint.

– Vagyis önnek már nem a gulden esik le?

– Álmodni is magyarul szoktam, elég gyakran. Szóval nincs bonyolult magyarázata, miért tekerek el Essentől Isztambulig. Csak annyi, hogy érdekel, hogy csak papíron létezik-e az európai egység.

– Ezért szervezett magának találkozókat csupa feszültségterhes állomáshelyen?

– Nemcsak olyanokon. A Koblenz melletti Burg Eltz hatszázötven éves kastélyában például a békés várúr, doktor Karl Graf von und zu Eltz miatt állok meg. Ő a harmincharmadik generáció a palotatulajdonos családban.

– Hitler szülővárosában kivel akar csevegni?

– A polgármesterrel. Kíváncsi vagyok, hogyan viselik, hogy hatvan éve egyetlen dolog miatt kanyarodik turista Braunau am Innbe: hogy lássa, hol született a Führer. Szerencsés lenne, ha a város megvásárolhatná ezt a magántulajdonban lévő épületet, hogy ott múzeumot nyisson. Csakhogy a ház kétmillió euróba kerül, és ennyi pénzük nincs. Félő, hogy a neonáciknak viszont van.

– Így értem, hogy miért állomásozik Dachauban. De miért tartja jó ötletnek holland létére megpihenni a kelet-bosnyák Srebrenicában?

– Ne gondolja, hogy büszkén megyek. 1945 óta ott történt a legnagyobb tömegmészárlás Európában, és ebben a hollandok is ludasak. Az igaz, hogy a békefenntartóink nem voltak eléggé felfegyverezve, a légierőtől kért segítséget pedig nem kapták meg, de a tény akkor is az: átengedték a helyi bosnyákokat a tankokkal érkező szerbeknek.

– Gondolja, szóba áll majd önnel valaki?

– Fogalmam sincs. Nem lehet mindent előre megszervezni. Szentgotthárdon például szeretném kifaggatni a szemétégetőről az osztrák oldalt is, de még nem tudtam velük időpontot egyeztetni. Kétséges az is, hogy Pozsonyban mindkét fél elmondja-e majd a véleményét a nyelvtörvényről.

– Mire lenne jó, ha megtudná?

– Hogy a blogomban elmeséljem, a többi európai történettel együtt. Másrészt működik egy furcsa zeneiskola az észak-koszovói Mitrovicában, külön szerb és albán részleggel. A közös nevező a rockzene, koncerteztek is már együtt a diákok. Nekem ők afféle mintaprojekt, ezért ezt az iskolát támogatom a túrámmal. Az európaiak azért küszködnek még ma is egymással, mert azt hiszik, ha előbb engednek, mint a másik, kiderül: gyengék, és akkor elvesznek. Ez a bajunk. Képtelenek vagyunk bocsánatot kérni. És bocsánatot adni.

– És akik mindennek ellenére hisznek Európában? Nagyot csalódnak, ha nem jön össze a pénz erre az útra.

– Akkor is elindulok. Majd eszem répát.