Múzeumkerti rettenetes

Március tizenötödike a legkedvesebb ünnepem gyerekkorom óta, ezért a budapesti Nemzeti Múzeum kertjéből közvetített műsort minden évben megnézem a televízióban, annak ellenére, hogy eddig még minden évben kirázott tőle a hideg. Kirázott idén is, ha jól számolom, éppen huszonötödik alkalommal – tudniillik a múzeumkerti rettenetest 1985 óta közvetíti élőben a tévé.

Kezdem azt hinni, hogy a rendezők előtt olyan objektív akadályok tornyosulnak, amelyeknek leküzdése halandó ember számára lehetetlen, titánok és főistenek pedig viszonylag ritkán szoktak felkérést kapni ünnepi műsor kivitelezésére.

Mi lehet a baj?

Először is az, hogy szegény rendezőknek kötelező abból főzni, amit nagy nemzeti konyhánk polcain találnak. A műsorban legyen csipetnyi előzmény, éppen csak az íze kedvéért, bele kell darabolni a nagy nap főbb eseményeit, a kávéházat, a nyomdát meg a legendás esőt, nem szabad kihagyni a márciusi ifjakat, plusz Kossuth, Széchenyi, meg Jelasics, a gyáva maratonista, aki egyfolytában fut, mióta az eszemet tudom. A főzetet illik megfűszerezni némi tanulsággal a mára nézve, némi borongós rántás a végére drámai leveretésünk okán, és akkor még nem is beszéltünk a Nemzeti dalról meg a tizenkét pontról.

Nem is az a baj aNemzeti dallal, amin korábban el-eltűnődtem, hogy ugyanis miért nem harsogja sosem egy nő, mindig csak izzó tekintettel ágáló férfi. Jó, tudom, hogy Petőfi Sándor férfi volt, aki izzó tekintettel ágált, s csak a halála után, Barguzinban operálták át orosz nővé a nemzetközi öszszeesküvők, de akkor is. A csajok talán nem állíthatják talpra a magyart, és nem moshatják le róla a gyalázatot?! Nota bene, ebből a szempontból az idei műsor sokat javított a helyzeten, mert a verset egyszerre szavalta férfi, nő és gyermek, hálás köszönet érte. De mondom, nem ez a baj a Nemzeti dallal. Hanem a mindent átható iskolás hang: a forradalom, az ünnep, mint leckévé silányított tananyag. Az okító, nevelő, fejbe beleverő, ismeretterjesztő, adatokkal bombázó, egyszóval rossz pedagógusi hang – öröm, ünneplés, mosolygás helyett. Reménykedtem, idén 15-én másként lesz.

Erre fel mit látnak az én szemeim, az én fényérzékeny páros szerveim az ő üvegtestükkel? A pedagógust (!) alakító Dobó Kata nénit látják a múzeum lépcsein lépdelni felfelé, tíz bájos gyermek társaságában, akikről elárulja a műsorvezető bácsi, hogy tulajdonképpen harmincan vannak ők, csak tízen betegek, tízet pedig minékünk kell hozzájuk képzelni. Ah, minő trouvaille, amice. Kézen fogja hát Dobó Kata néni a tíz bájos gyermeket, aki a magyar nemzet, ráadásul harminc, és szigorú hangon felelteti őket, és a tíz bájos gyermek – így volt a forgatókönyvben viccesen megírva – többször is rosszul válaszol. Ah, Dobó Kata néni erre nagyon csúnyán néz, oly csúnyán, mint egy igazi tanárnéni, és már hallom is, ahogy ránk rivall. Magyar nemzet, nyisd ki a füzeted, diktálni fogok! Írjad: Pilvax, Landerer, Táncsics börtöne. Ne forgolódj, ne sugdolózz, hozd ki az ellenőrződet. Egyes. Rossz kis nemzet! Holnap beküldöd anyádat.

Az ünnep, mint leckévé silányított tananyag
Az ünnep, mint leckévé silányított tananyag
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.