Kezdem azt hinni, hogy a rendezők előtt olyan objektív akadályok tornyosulnak, amelyeknek leküzdése halandó ember számára lehetetlen, titánok és főistenek pedig viszonylag ritkán szoktak felkérést kapni ünnepi műsor kivitelezésére.

Mi lehet a baj?

Először is az, hogy szegény rendezőknek kötelező abból főzni, amit nagy nemzeti konyhánk polcain találnak. A műsorban legyen csipetnyi előzmény, éppen csak az íze kedvéért, bele kell darabolni a nagy nap főbb eseményeit, a kávéházat, a nyomdát meg a legendás esőt, nem szabad kihagyni a márciusi ifjakat, plusz Kossuth, Széchenyi, meg Jelasics, a gyáva maratonista, aki egyfolytában fut, mióta az eszemet tudom. A főzetet illik megfűszerezni némi tanulsággal a mára nézve, némi borongós rántás a végére drámai leveretésünk okán, és akkor még nem is beszéltünk a Nemzeti dalról meg a tizenkét pontról.

Nem is az a baj aNemzeti dallal, amin korábban el-eltűnődtem, hogy ugyanis miért nem harsogja sosem egy nő, mindig csak izzó tekintettel ágáló férfi. Jó, tudom, hogy Petőfi Sándor férfi volt, aki izzó tekintettel ágált, s csak a halála után, Barguzinban operálták át orosz nővé a nemzetközi öszszeesküvők, de akkor is. A csajok talán nem állíthatják talpra a magyart, és nem moshatják le róla a gyalázatot?! Nota bene, ebből a szempontból az idei műsor sokat javított a helyzeten, mert a verset egyszerre szavalta férfi, nő és gyermek, hálás köszönet érte. De mondom, nem ez a baj a Nemzeti dallal. Hanem a mindent átható iskolás hang: a forradalom, az ünnep, mint leckévé silányított tananyag. Az okító, nevelő, fejbe beleverő, ismeretterjesztő, adatokkal bombázó, egyszóval rossz pedagógusi hang – öröm, ünneplés, mosolygás helyett. Reménykedtem, idén 15-én másként lesz.

Erre fel mit látnak az én szemeim, az én fényérzékeny páros szerveim az ő üvegtestükkel? A pedagógust (!) alakító Dobó Kata nénit látják a múzeum lépcsein lépdelni felfelé, tíz bájos gyermek társaságában, akikről elárulja a műsorvezető bácsi, hogy tulajdonképpen harmincan vannak ők, csak tízen betegek, tízet pedig minékünk kell hozzájuk képzelni. Ah, minő trouvaille, amice. Kézen fogja hát Dobó Kata néni a tíz bájos gyermeket, aki a magyar nemzet, ráadásul harminc, és szigorú hangon felelteti őket, és a tíz bájos gyermek – így volt a forgatókönyvben viccesen megírva – többször is rosszul válaszol. Ah, Dobó Kata néni erre nagyon csúnyán néz, oly csúnyán, mint egy igazi tanárnéni, és már hallom is, ahogy ránk rivall. Magyar nemzet, nyisd ki a füzeted, diktálni fogok! Írjad: Pilvax, Landerer, Táncsics börtöne. Ne forgolódj, ne sugdolózz, hozd ki az ellenőrződet. Egyes. Rossz kis nemzet! Holnap beküldöd anyádat.

Az ünnep, mint leckévé silányított tananyag