(Egy héttel korábban)

Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ előtt állok és fél szememet lehunyva próbálom összegezni a látványt. Íme, egy modern, gusztusos, klinkertéglába hidegburkolt palota – rögzítem –, amelyben azonban van valami zavarba ejtő: egy közelebbről meg nem nevezendő távolabbi népi demokratikus ország kémelhárításának a székházát idézi, ahol egyszer három hónapig ütöttekvertek egy kicsempézett szobában, aztán még háromig, egészen szörnyű volt.

Ez a ház azonban közelebbről egyáltalán nem az. Sőt, kifejezetten elegáns ezzel az elsőre kissé dermesztő fehér oszlopsorral, a hatalmas üvegfelületekkel, a tágas kapuival és a kültéri hamutartókkal, amelyek ugyan nem olyan finomak, mint a MüPa hamutartói, de nem is rosszak. Azt üzenik, hogy a dohányos ugyan nem teljes értékű ember, ezért félóránként menjen ki megfagyni, de azért szegről-végről mégis rokon, tehát nem a MÉH-telepre robogó nyerges vontatóról gereblyézzük le neki a hamutartót, kötélre kötött húskampóval, hanem újat veszünk.

Gusztusos, rendezett, újszerű térben találom magam, ahol meglehetős a forgalom, főként a gazdagon megpakolt büfé előtti teresedésben, ahol minden asztalnál ül egy gyerek meg egy szülő vagy fordítva. Jobbra a falon hatalmas festmény erősíti a csonkacsaládias hangulatot (anya három gyermekével), balra szoborcsoport (anya egy gyermekével). A meghitt atmoszférát egy háromdimenziós képvetítő automata és néhány ún. megállító tábla teszi teljessé, az egyik Kolarics Andrea musicalestjére, a másik Koltai Ottó táncpedagógus és illemtanár társastáncóráira, a harmadik pedig – ez hosszú lesz – az Esztergom-Kertvárosi Közösségi Ház művészeti csoportjának gyűjteményes kiállítására invitál. A dátum stimmel, időben vagyok, nosza, nézzük hát a tárlatot. Felhágok egy lépcsősoron és hamarosan meglelem a kiállítótermet, melynek neve Mácsai István Galéria I., amellyel szemben nem más található, mint a Mácsai István Galéria II. Kár, hogy mindkettő be van zárva.

Amúgy itt mindennek megvan a maga szép kis neve. Az első és második emeleten például, ahol valami monstre balettfoglalkozásra készülődnek, úgy száz leánygyermek részvételével, nem az van írva az ajtókra, hogy Főkönyvelő, meg hogy Magasfeszültség, se az, hogy Idegeneknek belépni tilos, hanem például az, hogy Opál Terem, Smaragd Terem, Zafír Terem stb., bár az is igaz, hogy ebből nem tudjuk meg azt az művelődési házi alapinformációt, hogy pontosan melyik nyílászáró mögött lakozik a főkönyvelő. Na, éppen ezeket a szép neveket jegyzetelem, azzal a magától értetődő eltökéltséggel, hogymindjártmegnézem az ún. mélyföldszinten teret nyert fazekas- és kerámiaműhelyt, amikor valaki határozott hangon a hátamnak szögezi a kérdést: –Hát maga meg? Mit ír itten?

Rettenetes érzésem támad, mert ezt általában közvetlenül azelőtt szokták megkérdezni, mielőtt egy kicsempézett szobában elkezdenének verni. Érzem, hogy a hideg veríték kiül a homlokomra, de válaszolnom kell; – Újságíró vagyok – hazudom, és látom, hogy emberem úgy tesz, mintha elhinné, azt mondja, hogy ja, az más, csak azért faggatózott, mert nemrég kirabolták a művelődési házat, és aztán meg úgy tesz, mintha menne el és hagyna békén, de akkor már megindul felém egy másik ember, és tudom, itt a vége: megtalált a kultúrkém-elhárítás. Nincs mit tennem, belevetem magam a szemközti üvegtáblába, hatalmas csörömpöléssel kizuhanok a térre; erősen vérzek, de futok, ahogy a lábam bírja. A Göncöl utca sarkán még a tarkómon érzem üldözőim lehelletét, a Nővér utcánál már nem annyira, az Unoka utcánál pedig már egyáltalán nem.

(Most)

Hát így kerültem ebbe a szuterénbe. Sötét van és dohszag, de legalább nem vagyok egyedül és meg kell jegyeznem, hogy ezek a bogarak itt egész ügyesek.

A látvány egy népi demokratikus ország kémelhárításának székházát idézi