Kodály beavat

Idejön egy kedd délelőtt a redaktor, csapassak egy kritikát a Nyelvész Józsi süti kis könyvéről, a Szlengblogról, hogy végre a nyuggerek meg a kisklambók is megtudják, nem elég csak héderelni, meg otthon csattintani (plusz a csirkefarhát, ugye), ha meg akarják érteni a nagyvilág bonyolult dolgait, és persze egymást, hanem.

Hanem ki kell mozdulni a lakossági nyelvhasználatból – már ha rajok akarnak lenni. És ki ne akarna raj lenni, most komolyan. Arra az esetre, ha jól izzítom, vagyis ha büntet a cikk, a redaktor – ha nem is egy nagygurigát, de – számos esztergomi látképet helyezett kilátásba.

Ahogy Nyelvész Józsi provinciális univerzumában beszélnek, nem beszél úgy senki, gondolom, és ahogy fogynak az oldalak, egyre erősebb ez az érzés. Azzal nyugtatom magam, ha valaki van olyan elvetemült, hogy szépirodalomként olvassa mondjuk az 1986-os Politikai Kisszótárt, vagy „a Bakos” bármely kiadását, hasonló érzemények keríthetik hatalmába. Így tehát senki nem beszél, legyen bármilyen vonalas vagy okoskodó; bármilyen laza, aki utcaszaggal keni be magát reggelente Calvin Klein helyett.

Pedig dehogynem: épp így beszél a mai tizen-, huszonéves nemzedék, plusz esetleg a korai harmincasok, a Szlengblog (www.szleng.blog.hu) nemrég megjelent offl ine kiadásában (könyv) fellelhető kifejezések jó része ismerősen cseng az én fülemben is, társaságban, metrón elkapott beszélgetésekben, bulikban (párdéj) – egyáltalán: az utcán gyakorta használt kifejezésekkel van tele a kötet. Ami nem jelenti persze, hogy a társaságban, a metrón, bulikban vagy az utcán mindenki érti is, miről van szó. És lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj. Egy komolyabb szlenget érteni, adekvát módon, feltűnés nélkül használni olyan, mintha valami titkos társaság tagja volna az ember. Szlengszabadkőműves, argókeresztes.

Az előszóban Balázs Géza által szlengszótárregényként aposztrofált könyv tehát: beavatás is. A szómagyarázatokban valóban felsejlenek egységesnek tűnő sztorik, a szereplők, vagyis Gyulabá, Kisnovák, Tasnádi Kálmán, Pazgyera Gazsi, Pikács Tónió, Tomek, Timike és Misinszki Szabolcs párbeszédrészleteivel, plasztikus és trágár leírásaival a peremlét mindennapjaiba, a becsületsülylyesztők verbalitásába kapunk betekintést. És ez jó.

Nincs örökérvényű szlengszótár, az utca nyelve folyamatosan újul. Idővel cikivé is válhat. Elavul. És akkor jön a helyébe új. Nem titkos laborok mélyén főzik orvul támadó nyelvgengszterek, a becsületes magyar hangzókhoz prosztóságot keverve, hanem: alakul. Valaki kitalálja, a fene se tudja már, kicsoda, mondogatja, írogatja, aztán már észre se vesszük, és a szleng válik az alapértelmezetté – nem kell ezt túlspilázni. A szleng olyan, mint a népdal.

Akkor tehát Nyelvész Józsi volna a kor Bartók+Kodálya? Bizonyos értelemben mindenképpen: összegyűjtötte, ábécébe rendezte a szlengszavakat, kifejezéseket, mindegyikhez korrekt, érthető, elsőre befogadható magyarázatot társított. Aki így sem érti, nettó kistáska (fiatal, esetlen, tapasztalatlan személy), vagy még inkább Taigetosz pozitív (hitvány vagy lenézett, testalkata, szellemi teljesítőképessége folytán társai által a túlélésre alkalmatlannak tartott, megvetés tárgyát képező személy). Utaljuk vissza a Dörmögő Dömötör-galaxisba.

Nyelvész Józsi: Szlengblog, Silenos, 2009, 3000 forint

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.