Ági élete a „bepalizások” története is. Férje a híres sebész, Rubányi Pál volt, kisebbik fi a ugyanerre a névre hallgat, és aztán itt van még közös Palink, akivel az első Pál halála után huszonnégy évig élt együtt. Nem akármilyen legények voltak a Palijai! Rubányi a hírhedt bori lágerben „praktizált”. Mikor elindultak a halálmenetek – köztük Radnóti Miklósé –, a parancsnok közölte, hogy a láger két orvosa húzzon sorsot: egyikük elmehet haza, a másik marad. Pali azt mondta a nős Zoltán Laci barátjának, menjen ő a feleségéhez! Benedek Pál meg 1956 végén, amikor a pufajkások éjjelenként hurcolták el a veszprémi egyetemistákat, utánaeredt egy professzor társával az egyiknek, és láss csodát: bejutottak a kihallgatószobába is, ott Pali a fiú vállára téve a kezét kijelentette:

– Az egyetemi tanács nevében letartóztatom! – és hármasban jöttek ki a kapun.

Na de hát Ági a főszereplő! Az első helyszín pedig Temesvár, ott is mondjuk a Bega, amin a zsidók külön evezősklubjának a tagjai, egyetlenegy helyen tudtak ugyanúgy megfordulni, mint a többiek.

– És ha nem az Előréből udvaroltak magának?

– Hagytam, csinos fiúk voltak, magasak! Ebből soha nem volt gond. A Notre-Dame-apácákhoz jártam, ott is érettségiztem. Nem számított különlegességnek, hogy ketten zsidók voltunk az osztályban. Paha püspök unokahúga volt a legjobb barátnőm, szerettem hozzájuk járni, mert nagyon jó kajákat adtak uzsonnára.

– Hittanóra?

– Ha akartam, bent maradtam, ha nem, sétáltam, olvastam. Vasárnap mindig el kellett mennem a rabbi bácsihoz. Ő nagyon csúnya volt, különféle állatokat fogdosott, kóser-e, utána kedvességből simogatta a hajamat, ezt nagyon utáltam. Nem is tanultam meg héberül, még olvasni sem.

Az apácáknál román és francia nyelven folyt a tanítás. A mamája kitalálta, hogy otthon németül kell beszélni. Ez lett az anyanyelve; nyolcévesen azt mondta az üvegházra: pohárház. Jézusom, indíts magyarul tanulni! Kölyökként négynyelvű lett.

– Temesváron szinte életbiztosítás volt zsidónak lenni!

– Semmit nem tettem és nem tettek velem, velünk zsidóként. Nem jártunk templomba, nem ettünk kóser kosztot. Temesvár megúszta a gettósítást, nem viseltünk sárga csillagot.

A háború elsősorban férjet hozott neki.

A Borban maradt ötven rab Tito jugoszláv partizánjai közé állt. Rubányi utálta ezt a mesterséget. Precíz dolgai voltak: kis kefe, középkefe, nagy kefe, amiket egymás után el kellett dobálnia. ’44 végén a legközelebbi városban, Temesváron kötöttek ki, és a zsidó lánykáknak kellett segíteniük. Ági huszonkét éves volt, Rubányi dr. negyven.

– Épp facér volt?

– A majdnem kétméteres, gyönyörű kezű Bíró Jenő udvarolt. De jött az alacsony Rubányi, nem volt szép keze, és nekem egyszerre nőies lett Jenő – húzza fel a két vállát nevetve.

– Szerelmes fajta volt?

– Veszekedett az udvartartás, hogy tegnap te kísérted Ágit, ma én jövök, de vigyáztam, hogy intakt maradjak. Temesvár remek hely volt. Auschwitz? Mi az? A cukrászdában tejszínhabos kávét lehetett kapni.

– Az oroszokat bekormozott arccal, fekete kendőben fogadta?

– Nem. A nálunk lakó orosz tiszt megvédett bennünket. Azért Pali, mikor látogatóba jött, a bokájára csatolta a karóráját.

Az időtlenségből a lánykérés emelte ki. Ruhaszalon-tulajdonos mamájával és a gazdag kelengyével együtt utaztak Budapestre. Az áttért pár a Bazilikában esküdött. Tíz hónap múlva megszületett Gábor, másfél évre rá Palkó. Ági szeretett volna egy lányt is, de a férje azt mondta, idős már ehhez.

– A nagy korkülönbségnek soha semmi hátrányát nem éreztem, kivéve az utolsó évet, amikor beteg volt.

A prof könyörgött a gyerekeinek, ne legyenek orvosok: nem látják, mekkora robot? Gábort mégis csak ez érdekelte, Palit pedig fantasztikus kézügyessége állította a fogorvosi szék mellé. Az első fiút tizennyolc évvel fiatalabb második felesége Amerikába „vitte”. Két-két unoka – Amerikában már dédunoka is van –, és ott is van egy Rubányi Dóra, itt is. Unokatestvérek. A fiúk, Gábor és Pali pedig az Óperencián át is versengenek a mama szeretetéért.

– Kvalitásos professzorok mellett élte le az életét. Nehéz volt?

– Nem. Négyéves koromban elváltak a szüleim, amit rosszul tűrtem. Bár a papám mániája volt a nősülés – talán négyig jutott –, hozzá vonzódtam inkább. A mamám szögletessége miatt is csapnivaló lett a második házassága. Elhatároztam, ha férjhez megyek, ha gyerekem lesz, nem fogok elválni! –De huncutul hozzáteszi: – Nekem köszönhető, hogy nem volt rá ok.

– Megcsalták?

– Nem tudok róla.

– De arról tud, hogy maga…

– Arról igen! – Kacag. – Igen, igen… Látja, még el tudok pirulni!

Jelzői Rubányiról: kemény ember, sebészalkat, udvarias, bűbájos, ám a szeretetét nem tudta kimutatni. Benedek: udvarias, kedves, ragaszkodó, minden, minden, mégsem került hozzá olyan közel, mint az első Pál, és mindkettő borzasztóan zárkózott volt. Ági nyitott szívében így is elfértek.

– Szeretethiány?

– Szeretett Rubányi engem, de nem éreztette. Az én hibám lehetett.

– Ó de aranyos! – dicsérem, és mindketten örülünk.

Budapesten idegenvezetőként kezdte a munkát Ágnes. Megtanulta a főváros nevezetességeit, a magyar történelmet és földrajzot, aztán az angolt. Kicsit szégyelli is, hogy már jobban tudja a franciánál.

Zoltán Imre professzor, a nőgyógyászok társaságának elnöke javasolta, hogy szervezze meg a kongresszusukat. Megpróbálták, és ment. Az orvoskongresszusok gazdája lett.

– Mi az erőssége? A szervezés, a szinkrontolmácsolás?

– Borzaszóan szerettem… – megáll, gondolkodik, én meg kisegítem:

– Nyüzsögni – amin jót derülünk.

– Már csak találkozókat szervezek. Most májusra svájci–magyar állatorvosi konferenciát Debrecenbe. Egymillió forintot megtakarítottam nekik, hogy nem szállodába, hanem az egyetemre viszem őket. Ez olyan jópofa dolog, nem?

– Számítógép nélkül szervez?

– A lányok értenek hozzá, és van is gépem. A Google-ban megtalálok eztazt. Mikor a legérdekesebb, egyszer csak elugrik. Akkor lezárom.

Hamarabb és többet járt külföldre, mint a többség – megfordult Európa minden országában –, vitték különböző kongresszusokra. Nyelvileg lehetetlen helyzetbe nem került. A román, a francia jó lépcső a latin nyelvekhez. Beszélt spanyolul is, ha úgy adódott. Olaszország a szerelme.

– Nem tudok olaszul, de értem, és dumálok. Nagyon szeretek az utcán ismeretlenül szóba keveredni. Ismeretlenekkel beszélgetni nagyszerű dolog. Az olasz emberek megnyerők, az a hangulat, az érzés, hogy itt tudnék élni… Mindig talál az ember valami különöset. A tengert borzasztóan élvezem, a természeti szépségek, a színek páratlanok.

– Igaz, hogy szinkrontolmácsolt angolról németre, és közben rejtvényt fejtett?

– Persze, vagy kötöttem. A fordítás automatikusan megy, és nekem valahogy nem elég csak az.

– De gondolkodni kell: „Magyar folyó, öt betű.”

– Nílus, de az nem magyar…

– Kollégái nem csodálkoztak?

– Lehet. De azt gondoltam, szünetek lesznek, viszek kötést vagy rejtvényt, hogy ne unatkozzak. Aztán a kabinban is folytattam, nekem természetesnek tűnt, hogy valamire oda kell figyelni. Amit mondanak, egyszerűen lefordítom, és rengeteg szabadidőm van! A németre fordítás a magyarnál is könnyebben ment. Álmodni is szoktam németül.

– És miről álmodik a lány?

– Mindig valahova megyek, és mindig van valami ennivaló, hatalmas kuglóf.

Nagy ajándéka az életének, hogy nagyon szereti a finom ételeket, mégsem hízott el. Szinte minden hétvégén nagy vendégeskedéseket csap. Fantasztikus a szakácsnője, ő pedig élvezi a vendéglátást, a maceszgombócos húsleves nála a legjobb Budapesten. A gombóchoz a port a volt temesvári barátai küldik Izraelből.

Egyszer egy héten van römiparti, és szinte biztos, hogy valamelyik múzeumban talál valamit magának, ahová egyedül is elmegy. Mindig van dolga, ha más nem, szeretett virágaival foglalkozik. A fiának az emeleten van a rendelője, együtt ebédelnek, aztán olvas, tévét néz. Borzasztó gyorsan múlik az idő. Most foglalkoztatja a politika is, mert roszszul tűri, hogy valamit kellene tenni, de nem tud. A tétlenséget nehezen viseli.

– Milyen az élet Palik nélkül?

– Benedek Pali halála után volt ajánlkozó, hogy menjünk ide, menjünk oda, de már nem akarom. Jöttek volna, de jó egyedül is lenni. Így rendeztem el az életemet.