Elvileg. Márpedig nevezett művész első, Hookers In My Strings című lemeze kapcsán az első, amit hallani vélek, a differenciált gondolkodásra való képesség.

Hogy valami konkrétumot is mondjunk most már: a Hookers In My Strings egy nagyon jó lemez. Köszönhető ez nyilván a remek zenészeknek, akiknek a digitália mellett fontos szerepet szán a rendező, a lista elég hosszú. Szóval, Halmos András, Gryllus Dániel, Weisz Gábor, Kézdy Luca, Pálhegyi Máté, Váró Péter, Gryllus Samu, Rochlitz Tamás, Gryllus Vilmos, Király Martina és Marge, na meg a kütyük, ugye plusz a lemezt gondozó S*10-hez méltóan komoly borítót tervező Pál Tamás – csak hogy jussunk túl a felsoroláson.

A Hoookers in My Strings különben olyan, mint egy film, helyesebben filmzene, soundtrack, itt-ott finom vokálokkal, vö. betétdal. Egy jó kis városi mozgó, sok fekete-fehérrel, sok konfl iktussal, egy kis vérrel, lassan kibontakozó történettel, váltakozó dinamikájú jelenetekkel, elég jól megírt párbeszédekkel, sőt monológokkal és laza utalásokkal. És hát persze mindig akadnak kedvenc jelenetek. Az eleinte melankolikusnak tűnő Growin’ Up, vagy a leginkább rádióbarátnak tűnő, hiphopos lüktetésű Love Money, amelyben Király Martina MC-zik-énekel. A madárcsicsergős, már-már idilli reggelt festő Skinlayből azt tudhatjuk meg kábé, mit érezhetett Monet, mikor besavazva kiment a partra tavirózsát festeni. A Budastep meg, mikor kicsit elvadul, olyan, mintha egy légtérbe zárnánk egy utcai szaxofonost meg egy lágyan tikkelő ütvefúrót, aztán az egészre ráeresztenénk valami homálytiszta photoshopszűrőt, hogy kis csend után feloldjuk valami semlegesnek, majdnem kedvesnek ható kitartott hanggal, alatta atmoszféra. Mert mindig szól az atmoszféra. És bár nem tudjuk meg, ki nyírta ki Laura Palmert, kiderül viszont, hogy Yvein Monq mégiscsak egy experimentális, sok műfajú pamutbojt a zenepapucson, aki nagyon is jól tudja, mit miért csinál.