A képzőművészeti gimnázium lovas rendőrből avanzsált, munkásfestő igazgató elvtársa imperialista kollaborációval vádolta a késő kisdiákot, mire Kemény György egy életre megjegyezte, ahol politika van, ott szükségképpen baj is akad. 1950-ben keltezett ellenérzéséhez később is hű maradt. Ha 1963-ban Párizsban járva a fiatalok biennáléján a műtárgy gyanánt becsomagolt motorbicikliért, a kiállított nyakkendősorozatért lelkesedett, és leste, amint nyugati kolléganője aktképeket lő ki egy játékpisztolyból, rendszerektől függetlenül, csakis a színtiszta művészetet szemlézte.

Kizárólag a plakátművészet tökélyre vitele járt az eszében, amikor a hatvanas évek elején, a szintén Párizsban látott pop-art mesterek, Lichtenstein, Wesselmann és Warhol nyomán szexuálisan túlfűtött óriáshirdetésein erős színekkel és fekete kontúrokkal operált a pesti utcákon. Például esernyővásárlásra buzdított egy maga elé ernyőt tartó meztelen nő képével, mondván, az esernyő öltöztet. Hogy a hirdetővállalat pornográfiát és az imperializmus fertőjét emlegető propagandafelelősét megbízhatatlansága miatt eltávolították, hogy a látvánnyal trágár feliratokat csalt elő a rövid pórázon tartott járókelőkből, dühödt írásokat pedig a hithű sajtóból, és hogy mindezzel sajátos módon újabb réseket ütött a rendszer vékonyodó pajzsán, azzal sem törődött különösebben.

Így aztán, amikor 1970 őszén újságíró barátja, Kenedi János azzal az ötlettel kereste meg a grafikusművészt, hogy leendő albérletét – a Párizsi udvar egyik polgári lakásának cselédszobáját – fesse ki tetőtől talpig, azonnal igent mondott. Az L alakú szoba hallatán rögtön eszébe jutott az a szintén L alakú kápolna, amelyet néhány évtizeddel korábban Matisse festett ki Franciaországban, és az a modern Budapestet ábrázoló absztrakt falfestmény is, amelyet az Oktogonon székelő Savoy kávéház falára álmodott 1963-ban művész barátja, Lakner László. (Ekkor még nem sejthette, hogy a rendszerváltás után beköltöző amerikai hamburgersütöde egyetlen mozdulattal lemeszeli majd az említett seccót.)

Kemény néhány nap múlva, egy októberi szombat estén neki is látott a műveletnek: a bútoroktól megtisztított szobában a lakást főbérlő Kőszeg Ferenc, Kenedi János, és az apró helyiséget Kenedivel közösen bérlő barát, Bence György állta körül.

– Én voltam a forma, ők a tartalom – mesél a képzőművész az áprilisig minden szombat este-éjjel a cselédlakban tanyázó, alkotó, lilahagymázó, zsíroskenyerező, borozó társaság munkamegosztásáról. Ő ugyanis továbbra is távol tartotta magát a politikától, és amikor Robespierre, Kant és Hegel elvetése után végül a pötytyös fürdőköpenyben, vörös csillaggal díszített sálban pipázó idős Marx, a szomorkás Lukács György és az akkortájt terrorizmussal vádolt fekete filozófusnő, Angela Davis elfoglalta helyét a falfestményen, ő csak a fekete körvonalak művészi kivitelezésével törődött. Az eseménynek hamarosan híre ment, és az alapcsapat – legfőképp a Szépirodalmi Kiadónál dolgozó Kőszeg – író, filozófus és művész barátai hétről hétre ellepték a lakást, ötleteltek, majd versenybe szálltak pár négyzetcenti kifestéséért – a harsogó színek kikeverése után a „kifestés” élményét ugyanis a jelenlevő drukkerekre bízta Kemény. A kitartó underground-kaláka során a secco részévé vált a körszakállas Szolzsenyicin, akit éppen akkor tiltottak el irodalmi Nobel-díjának átvételétől, a társaság fényét emelte Trockij, valamint az Antonioni-filmekből ismert Monica Vitti, de az ajtó két oldalán maga az alkotó és két megrendelője is helyet kapott. És nemsokára ott száradt a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának levegőjén egy férfilábszáron lovagoló pucér nő, repkedő nemi szervek, a nemzetközien merész Fuck jelszó és a Spermodentnek keresztelt fogkrémes tubus. Az átható festékszagon kívül az alkotói hangzavar is jócskán kiszivárgott a bérház gangjára, így a mű hivatalos „leleplezése” előtt a csendháborítás okán kiszálló rendőrség – enyhe fejcsóválás kíséretében – előszemlézte a művet. Az igazi sikert azonban a több száz barát jelenlétében megrendezett áprilisi avatóünnepség hozta meg.

– A kordonnal múzeummá varázsolt cselédszobában háromszázan araszoltak körbe, mind a pop-art secco csodálói – meséli a később a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjaként ismertté vált Kőszeg, és hozzáteszi, az estre Kemény sajátságos happeninggel készült. Lefeküdt a nagyszoba közepére, letakarta magát fóliával, majd performance-segédje egy fúvópisztollyal padló színűre festette. Beleolvadt környezetébe, és eltűnt.

Olyannyira eltűnt, hogy bár ígérte, másnap visszatér, és dokumentálja az egymás közt csak Sixtus-kápolnaként emlegetett avantgarde-szentélyt, legközelebb 2003-ban bukkant fel a tett helyszínén. Örömmel konstatálta, hogy a műanyag festék színei nem fakulnak, amitől annak idején Barcsay tanár úr tartott, amikor Nádler István és Bak Imre a szokatlan anyaggal kísérletezett a főiskolán.

A funkcióját vesztett cselédszoba – ahol Kenedi soha, Bence is csak rövid ideig lakott –, ez időre megtelt a Kőszeg család használaton kívüli bőröndjeivel, papírdobozaival és lerobbant ágybetétjével. Limmel, lommal. A fal túloldalán fel-le szánkázó lift miatt az egykor szárazon kifestett vakolat pereg, néhol többtenyérnyi, fehéren tátongó talányt eredményezve. Restaurátor kellene, jegyzi meg halkan a felesleges tárgyakból épült barikádok között kalauzoló Kőszeg.

Célt tévesztett telefonok után végül akad ígéret, a műemlékvédelmi hivatal a napokban küldi a mentőosztagot: művészettörténészt és restaurátort. Ha úgy látják, mondja a hivatal vezetője,Mezős Tamás, ideiglenes védettség, majd végleges védelem, restaurálás, később akár a láthatás joga illeti a Kemény-életmű egyik legfontosabb darabját rejtő cselédszobát.

A kisszobányi művészettörténetet.

Egy kisszobányi művészettörténet