Hajdu Szabolcs persze eddig is tanúbizonyságát adta tehetségének. Pörgős elsőfilmje a Macerás ügyek, vagy a rendhagyó Tamara bárkit meggyőzhetett arról, hogy a fiatal rendező nemcsak a dramaturgia dohos törvényeit dobja félre, de üdítően friss filmnyelvvel is kísérletezik. Színes, szabálytalan, izgalmas. Ezért volt némiképp meglepő a szokványos, ám körülrajongott Fehér tenyér vagy a még szokványosabb és némiképp hervasztó Off Hollywood. A Bibliothéque Pascal azonban az első két film merészségét viszi tovább az utóbbi kettő tapasztalatával: az utolsó kockáig kidolgozott, pompásan fényképezett alkotás, amely szinte simogatja a szemet.

Kell is a gondosság, a virtuóz vizualitás, hiszen Hajdu csontig lerágott történetet mesél el, a nyugatra csábított és ott a végletekig kihasznált fiatal prostituált történetét, aki után árva gyermeke sír otthon. Egy ilyen sztorit egy csepp szentimentalizmus, csipetnyi ripacsoskodás, végig nem gondolt beállítás is azonnal a gicscs szélére sodor vagy a közhelyek szakadékjába taszít. Hajdu azonban élve az Életvonat adta ötlettel párhuzamos valóságot épít fel, és illeszt az eredeti, a szürke, az elmondhatatlanul unalmas helyére. A mágikus realizmus varázsával a mindennapit oldja fel. A mese erejét állítja szembe az újsághírrel, miközben egy pillanatig sem felejti el, hogy egy országról, Kelet-Európáról, egy elkallódott nemzedékről beszél.

Persze kell ehhez a látásmód, az irodalmi szereplőkkel telezsúfolt bordély elborzasztó-zseniális ötlete, amely egyszerre kavarja fel a gyomrot és kápráztat el díszleteivel, mintha a poklot a legmenőbb lakberendező tette volna hirtelen fotózni valóan lakályossá.

Mert épp ez a film legnagyobb érdeme: ez a színes, karneválos világ, a kicsit kusturicás, kicsit marquezes egyveleg, amely mégis letisztult, határozott és következetes. Hajdu pontosan tudja, hogy a legegyszerűbb lenne szabadon engedni ezt az egészet, hogy burjánozzon, dzsungelesedjen kedvére, mint Kusturica teszi legutóbbi filmjeiben, de ő vele ellentétben, ott és akkor vágja le a kereteket szétfeszíteni akaró hajtásokat, ahol és amikor kell.

Egyetlen gyenge pontja van talán az alkotásnak: a főszerepet alakító Török-Illyés Orsolya hullámzó teljesítménye. Aki ugyanúgy motyorékol angolul, magyarul vagy épp románul, álmosan keringőzik végig a jeleneteken, majd egy-egy arcvillanással mégis a helyére tudja tenni az önnön fantáziájával vigasztalódó anyát. Ördögien meggyőző viszont a bordélytulajdonos Pascalt alakító Shamgar Amram, akinek öntelt, fi lantróp vigyora szinte a film jelképe is lehetne. És persze a román színésztársadalom színe-javaRazvan Vasilescutól Mihai Constantinig, amely a legkisebb szerepben is a maximumot nyújtja.

Jó film ez. Frivol, kíméletlen és fegyelmezett, mint a szike a sebész kezében. Fájdalom nélkül vág, de úgy, hogy a nyomában támadt seb még napok múlva is sajogjon.

Elborzasztó-zseniális ötlet az irodalmi szereplőkkel teli bordély