Tiéd a múlt, magadnak építed!
Bevándorló vagyok. Vagy valahol, valamikor azok voltak a nagy-, déd-, vagy ükszüleim. A mellettem ülő fiatal ausztrál pár nagyszülei voltak bevándorlók, a fi ú nagyapja – teljesen véletlenül – Magyarországról menekült 1956-ban, eredetileg sárospataki. A szemben ülő amerikai főiskolás lány ukrán és olasz felmenőket említ. Mellette egy középkorú házaspár: Wolfgang családjának a feje fölött a német–francia határ ugrált – mint a munkácsi viccben –, szülőföldjükön téve őket idegenné. A felesége, Gabrielle a kivétel, aki viszont olyannyira erősíti a szabályt, hogy bevándorlókkal foglalkozó szociális munkás Németországban. Vezetőnk, Hildegard Hoeller, a New York-i Városi Egyetem XIX. századi amerikai irodalom professzora szintén német – és ugyancsak bevándorló, 1993 óta él az Egyesült Államokban. Migráns mivoltunk az első dolog, amit tudatosít bennünk, a manhattani Tenement Museum új látogatóprogramjának (Getting By – Elboldogulni) résztvevőivel. Kissé a saját családunkat is látjuk tehát a következő órákban a német zsidó Gumpertz család 1870-es évekbeli, illetve a szíciliai, katolikus Baldizzi família 1930-as évekbeli, rekonstruált otthonában.
New York 8,3 milliós mai lakosságának 40 százaléka nem az Egyesült Államokban született. Száz éve a bevándorlók itt, a Tenement (Bérház) Museum környékén, a Lower East Side ezen utcáiban a világ legsűrűbben élő – a mai gázai övezetnek megfelelő – embertömegét alkották. Amerikán belül erről a környékről származik a híres olvasztótégely (melting pot) kifejezés is. Sokgyerekes családok – mint a „mi” két famíliánk is – küszködtek itt a megélhetésért, válságról válságra, kitartva amellett, hogy jobb életet tudnak teremteni utódaiknak az Újvilágban, mint amilyen az anyaországban várná őket. Ez, az Orchard Street 97-es szám alatti bérház öt szinten húsz bevándorlócsaládnak adott otthont egyszerre. 1863-as építése és 1935 között mintegy hétezren fordultak meg itt, nem számítva az egyik lakásban működtetett sörszalon vendégeit. Az 1924-es bevándorlási törvény azonban sorompót emelt az ide vágyó idegenek előtt, 1935-ben pedig a házat, amelyben ekkor már csak hét család lakott, lezárták, mert nem felelt meg a város építészeti előírásainak. Innentől kezdve fél évszázadon át szellemház volt, majd a 80-as évek végétől múzeum, ahol mostanáig hat lakást rekonstruáltak.
Kezünkbe vesszük a súlyos vasalót, hogy érezzük, mivel birkózott nap mint nap Gumpertzné, míg négy gyerekének kikészíthette a tiszta ruhát. Ha nem volnánk ilyen punnyadtak, vödör vízzel az egyik kezünkben, kerozinlámpával a másikban felmehetnénk a negyedikre, átélve a háziasszonyok mindennapjait a folyó víz bevezetése előtt. A szűk folyosón pillantásunk egy idealizált festményre esik, rajta kis ház a természet zöldjében, ember sehol. Ahogy ma az izgalmas New Yorkba vágynak az emberek szerte a világról, úgy vágyódtak a csak nevében Orchard (Gyümölcsös) utca 97. lakói olyan helyre, ahol nem valamely érthetetlen nyelven karattyoló, hozzájuk hasonlóan toprongyos lakótársaikon átlépdelve vezet az út, nap mint nap.
Majd jön az agytorna. Miért tűnt el 1873-ban – tanúk szerint, akik felesége mellett szóltak az özvegygyé nyilvánítási eljárás során „hirtelen és rejtélyes módon” – Gumpertz úr? Magunk válaszolunk. E sorok írója például azt az elméletet kockáztatta meg: szinte kizárt dolog, hogy egy négygyerekes zsidó családapa – állásért vagy egy másik nőért – se szó, se beszéd odébb álljon, nyomorba taszítva gyerekeit, és mindez annál kizárhatóbb, minél vallásosabb volt a família. Megölték a szerszámosládáért? Elütötte egy lovaskocsi? Lehet, hogy nem így történt – a miértet nem magyarázzák a források –, de beleszólhatunk a múltba.
A két lakás közötti különbségen lemérhető a város – és a szabályozás – fejlődése. Baldizziéknál, akiknél a nappali falát (ekkoriban tipikus módon) Franklin D. Roosevelt elnök portréja díszítette, már gázt, villanyt, folyó vizet látunk, a városvezetés pedig egészségügyi okokból előírta a fényátjárást biztosító belső ablakokat. Egyik kislányuk, ma már persze idős asszonyként, magnószalagra mondva rekonstruálja életüket a lakásban.Megjelentek és a gyerek emlékezetében is rögzültek a termékmárkák, így a Bon Ami tisztítószer, Baldizzi asszony pedig lánya szavai szerint a rádióból áradó olasz slágerek, áriák segítségével vágyódhatott viszsza Szicíliába.
