Igor 1992-ben érkezett Magyarországra, amikor a délszláv konfliktus még nem lépett a legvéresebb szakaszába. A vajdasági fiatal az önkéntes távozás előtt az újvidéki televízió díszlettervezőjeként dolgozott, korábban elvégezte már a belsőépítész szakot a képzőművészeti egyetemen. Igaz, utóbbit nem éppen gyermekkori álma megvalósulásaként élte meg. Bár kölyökkorától kezdve rajzolt, amikor tehette, édesapja afelé terelte, hogy hobbiját racionális formában élje ki, értsd: legyen építész. Csakhogy a fiú kapcsolata a matematikával minimum ellentmondásosnak tekinthető, így alternatíva után kellett néznie: maradt a „képző” meg a belső tér.

Mármint az iskolában, tudniillik Igor egyetlen napot sem dolgozott a félig „apja választotta” szakmában. A diploma megszerzését követően jó állást kapott a helyi tévénél, ennek nyomán szépen élt ebben az időszakban. Nem sokáig tartott azonban Igor életének e periódusa, merthogy hirtelen megcsapta a céltalan öldöklés szele. Ám sehogyan sem értette, miért kellene lövöldöznie olyanokra, akik között lehet barátja, akár korábbi szomszédja is; egyáltalán emberekre, akik ugyanolyanok, mint ő. A megúszhatatlannak tetsző katonáskodás elől elmenekült hát a magyar fővárosba. Család? Barátok? – vetődik fel a kérdés; Igor nem kertel: „Nem érdekelt semmi. Nem akartam meghalni”.

A fiatal férfi Budapesten azonnal kapcsolatot talált egy, a Tilos az Á nevet viselő underground szórakozóhelyen szerveződött társasággal; Igor egyszeriben olyan embereket ismert meg, akiket éppen ugyanazon dolgok izgatták az életben, mint őt. Első itteni évét annak szentelte, hogy újdonsült barátai segítségével megismerje a fővárost. Mármint éjszaka... Túlzottan könnyű dolga nem volt, hiszen nem nagyon beszélt magyarul.

Nyelvproblémák ide vagy oda, Igornak munkát kellett találnia, mert tartalékait felélte. Ismerősei révén eljutott a számos nemzetközi díjjal kitüntetett filmes, Varga Csaba stúdiójába. A bemutatkozó látogatásra magával vitte néhány korábbi alkotását, minekutána a főnök felvette, az első közös filmjüket pedig már társrendezőként jegyezték. Igor néhány évet dolgozott az ismert rendező mellett, önállóan megalkotta első sikeres animációs filmjeit, majd két kollégájával elhagyta a céget; a hármak új vállalkozásba fogtak. A trió azóta is sikeresen menedzseli a My-Film nevű céget, amely – bár számos sikeres projekten túljutott már – a nagyközönségnek bizonyára egy boci életre keltése nyomán lett ismert. A társaság nevéhez fűződik ugyanis a Kistehén Tánczenekar születését megelőző film, illetve az ennek alapján elkészült Sziget-reklám megalkotása. Történt, hogy Kollár-Klemencz László, a tulajdonosok egyike megmutatta Igornak az első „tehenes” zenét, mire ő rajzolt hozzá egy kisfilmet, amely parádés karriert futott be az interneten. Ennek nyomán kérték fel az alkotókat a Szigetfesztivál reklámjának elkészítésére.

Bár a citált történet filmes sztori, a mindennapi munka mégiscsak a reklámról szól. Efféle munkákban is kiélheti kreativitását a rajzoló, így felvetődik a kérdés, hogy a szakember melyik művére a legbüszkébb, a válasz azonban korántsem evidens: „A reklámkészítésben a munkát és a kihívást tisztelem, az üzenetet már kevésbé”. Akad azonban, ami többről szól az életben, mint a pénz: az, „ami egyedi, ami a munkán túl van.” Azaz: „Amikor kiradírozod a hétköznapokat az agyadból és csak alkotsz”. Nem olyan régen szervezett egy kiállítást a műveiből, több könyv is megjelent már az illusztrációival, most éppen egy képregényen dolgozik.

Szilágyi Kornél, alias Igor Buharov rendező egy közös munka kapcsán került kapcsolatba Igorral, de kettőjük viszonya hamar barátságba fordult. A filmes Lazin „művészi periódusairól” is szót ejt: „Igor különféle fázisokban él, azaz aktuális hangulata határozza meg, alkot-e vagy éppen hallgat”. Ugyanakkor „a mindennapokban nincs nyoma az ilyesféle időszakoknak, azaz a végtelennek tetsző beszélgetésekre, a spontán bulikra mindig kapható”. Egyébként pedig: „Válogat. Amit egyszer kiválaszt, legyen az munka, rajz, grafika, azt hihetetlen erővel és fantáziával végzi el vagy formálja meg” – összegez Szilágyi. Azért akad, amit nem utasít vissza sohasem: Igor állandóan illusztrál, így a ceruza mindig a keze ügyében marad.

Akárhogy is, de a rajz unos-untalan felbukkan Igor kapcsán. Nem véletlenül: „Mások elmennek focimeccsre, sétálnak a városban, én pedig rajzolok. Szerelmes vagyok a tíz ujjamba, a ceruzába, a papírba...”

Meg a Tiszába. Csak ritkán találkoznak, mert bár Igor gyerekkorában még a folyó partján töltötte szabadidejét, továbbá már tízévesen átúszta a folyót, ma „szárazföldön” él. Egy éve, hogy kiköltözött Piliscsabára. Néha napokat tölt el ott anélkül, hogy Budapestre utazna; a multimédia forradalma nyomán otthonról is dolgozhat. Igaz, akadnak kötelező programok, amelyekre kénytelen a fővárosba autózni. Például két műsort is vezet a Tilos Rádióban, az egyik minden szerda reggel jelentkezik.

Egyébként meg most lelt új hobbira a színpadon. Az egész úgy kezdődött, hogy barátja megkérte: játsszon el egy kis szerepet a filmjében. Na ja, orosz katonát kellett életre keltenie: az akcentus adott volt. Ettől lökést kapva elment egy társulatba, amellyel már több alkalommal fellépett, de az igazi premier csak most következik: az első klasszikus formában előadott darab bemutatójára készül a Táp Színházban.

Hazatalált. Gondoljuk mi. De a Szerbiából ideszakadt, majd karriert épített negyvenes férfi, akinek mindkét gyermeke Magyarországon született már, némiképp bonyolultabbnak látja a helyzetet: „Büszke vagyok arra, hogy magyar és szerb állampolgár vagyok, de a nyelv, a kultúra valamelyest mindig elválaszt a magyaroktól. Szerbiába hiába próbáltam hazatelepülni, nem ment. Leginkább azért, mert az eltelt idő nyomán a baráti kapcsolatok is meglazultak”. Akkor, hát? „Talán marslakó vagyok. A Földön sehol sem vagyok igazán otthon. Vagy éppen mindenhol.”

Talán inkább az utóbbit igazolja a történet, amelyet Pohárnok Gergely filmes mesél: „Valami szerelmi bánata volt éppen, sétáltunk a pesti utcákon, egyszer csak megszólalt: »Gergő, tudod, én úgy érzem, hogy elérkeztem túróképességem határára.« Egyszerre volt tragikus és vicces. Hiába tud remekül magyarul, olykor akadnak ilyen elszólásai. Persze, próbáltam komolyan venni, hiszen ha az ember barátja ilyesmit mond, az ijesztő és szomorú, de nem tudtam megállni röhögés nélkül. Igorral ilyen helyzetben is gond nélkül lehet nevetni”.

Nem csoda. Már éppen búcsút veszek Igor Lazintól, amikor a találka végén amúgy fogvégről megjegyzi: „Lehet, hogy az egész életem egy hobbi”.