Nem csak Khell Csörsz tervező tréfája, hogy a Hegedűs a háztetőnt tetők nélkül játsszák a Vígszínházban. Más is repül a színpad légterében, repül egy csillár, rajta lógva a gazdagságról álmodozó, de tejeskannái közé érkező tejesemberrel, repül Tevje kitalált álmában Fruma-Sára, Pápai Erika még egy akrobatikus átfordulást is bemutat közben. Eszenyi Enikő rendezése szürreális élményt kínálna, de csak látványosságot nyújt. A sikerhez ez is elegendő, ha különben rendesen megszólal a zene, elfogadható az ének, csattannak a poénok, szívre hatnak az érzelmek. Ha a Vígszínház művészi állománya rendes szintjén teljesít, már aligha lehet nagyobb baj. A produkció legfontosabb tétje ugyanis, hogy hányszor tölti meg az ezerkétszáz fős nézőteret.

Csak hát a Hegedűs a háztetőn nem szokványos musical. Témájának történelmi-politikai súlya van, a maga naiv módján a XX. századi történelem alapkérdéseibe akad bele. Oroszországban, egy kis falu zsidó közösségében családi lázongás folyik: a hagyományaihoz ragaszkodni vágyó, ám bölcs és emberséges családapa lányai rendre sértik meg a szokásokat, érzelmeik szerint választanak párt maguknak.

Az egyik szegényt, a másik forradalmárt, a harmadik pedig egészen tűrhetetlen módon nem zsidót. Aztán a hatalom véget vet a haladási idillnek, szétkergeti az egész környék zsidóságát. Sólem Aléchem a XIX. század végén írta az alaptörténetet, a musical meg a múlt század hatvanas éveiben született. A világ azóta is sokat változott, márpedig a jelennel a múlt is változik. Másként látjuk a voltakat. A forradalmár Percsik vörös zászlaja ma sokkal bonyolultabb, sokkal vegyesebb érzelmeket kiváltó jelkép, mint ötven éve volt, és Anatevka utópikus vallási-etnikai idilljét is szkeptikusabban kell látnunk.

Nem várható el persze egy tömegsikerre ítélt musical-előadástól, hogy a sztoriban megpendített problémák mélyére ásson. De hogy azok mai súlyát éreztesse és a nézőt rezonálásra késztesse, az megkerülhetetlen volna. Erre azonban a játék egyik szereposztásban sem tesz számottevő kísérletet.

Hegedűs D. Géza Tevjét egy tömbből faragott, jelentékeny személyiségként igyekszik felmutatni, Reviczky Gábor tejesembere kezdetben szabadabban poentíroz, csak később látszik megkomolyodni és elkomorodni. Igó Éva Goldéja visszafogottabban, Halász Judité játékosabban szabályos, megviselt családanya és feleség. Pap Vera a házasságközvetítő Jentét rengeteg színnel, öregasszonyos kedvességgel, Kútvölgyi Erzsébet inkább megszenvedett sorssal, karcosabb karakterrel ajándékozza meg.

Szemenyei János szegény szerelmes szabója lélekben is kopottabb, Józan Lászlóé derűsebb, csillogóbb egyéniséget sejtet. Fesztbaum Béla a szerephez túlzott fiatalságát eltakaró szakáll alól lényegre szorítkozva fogalmazza meg az idős mészáros alakját, Borbiczky Ferenc szabvány szerinti vénemberrel szolgál. Láng Annamária Cejtel egyszerű, áttetsző jellemét, Kovács Patrícia Hódel érzelmi telítettségét, Bata Éva Chava komolyságát jeleníti meg hangsúlyosan. Andrádi Zsanett igen szépen énekli el a Szól a kakas már…-t, reményt keverve a szétszóratás fölötti bánatba. A rendező meg nyilván ezzel kíván hazai színezetet adni az előadáshoz.

Az üveges tánchoz preparált palackokat használnak, jól látható, hogy leejteni volna őket igazi művészet. Így éppen csak a kockázatból fakadó feszültség hiányzik. Mint a művészi tét az előadásból.

Több minden repül a színpad légterében