– Salzburgban ismerhette meg önt a világ, éppen a Don Carlosban énekelte Fülöp királyt.

– Ez azonban nem Salzburg hatalmáról szólt, hanem egyetlen emberéről, Herbert von Karajanéról. A kiválasztott szereplő lemondott, próbák nélkül kellett beállni a bemutató előadásba, és Karajan, akinek egy intésére ment volna a világ bármelyik nagy énekese, nem közülük választott valakit, hanem engem, egy viszonylag ismeretlen kezdőt. Délután volt a főpróba, másnap az előadás, amelyet közvetített a televízió, és harmadnapra ismert énekesnek számítottam.

– Ez volt az első találkozása a szereppel?

– Öt évvel korábban, 1981-ben már énekeltem Fülöp királyt Kasselban.

– Annak lassan harminc éve. Nem unja?

– Hogyan unhatnám? Vannak szerepek, amelyek kimeríthetetlenek, Fülöp mellett ilyen Borisz Godunov, vagy Massenet-tól Don Quichotte. Különböző produkciókban veszek részt, minden rendezés a figura más oldalát mutatja meg, én magam is megérek a szerepre. Biztos vagyok benne, hogy a mai Fülöp-alakításom sokkal érdekesebb, mint a huszonöt évvel ezelőtti.

– Furcsa, hogy az alakításról beszél. Az opera mégis a hangokról szól, nem?

– Ez volt régebben a helyzet. Volt néhány magasság, néhány mélység és a többi, ami ezek közé esett, az nem volt annyira érdekes. Azóta változott a helyzet, a közönség teljesebb élményre vágyik, a zene mellett a színházra is.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy énekes lesz?

– Nem volt ilyen pillanat. Hanggal születtem, mindig énekeltem. Öt-hat éves koromban már a dédapámnak adtam elő a különböző tenoráriákat, aztán a gimnáziumban popegyüttest alakítottunk, gitároztam és énekeltem. Az volt a pop aranykora, a hatvanas évek vége.

– Nem baj, hogy végül basszista lett, nem tenor?

– Dehogy baj. A tenorszerepek, egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen az Otello, főleg a magasságokról szólnak. A basszus figurák sokkal bonyolultabbak, összetettebbek, énekelni is kell, de játszani is lehet, mert van mit. Egy sikeres tenor a sztárok életét éli, nem tud kimenni az utcára.

– Szerintem önnek sincs könnyű dolga Salzburgban vagy Milánóban.

– El tudok tűnni.

– Igaz, hogy Ochs báró szerepére készül a Rózsalovagban?

– Készülök. Nem könnyű feladat, mert nekünk, olaszoknak nincs meg a hangzókészletünkben néhány torokhang, amely a német szöveg szempontjából fontos volna. Úgy tudom, én vagyok az első olasz basszista, aki vállalta ezt a szerepet, de számomra Ochs különösen fontos. Valamikor énekeltem a Rózsalovagban a rendőrbiztos szerepét, Manfred Jungwirth mellett. Hallgattam őt, és arra gondoltam, majd, majd egyszer én is ezt fogom énekelni. Közeledünk ehhez a majdhoz.

– Hatvanévesen új szerepet tanul, közben mi lesz a régiekkel?

– Azok a legfontosabbak. Egyszerű dolog egy szerepet fölvenni, megtanulni, elénekelni, aztán eldobni, de megtartani, együtt élni vele, csiszolni, vele csiszolódni az éveken át: ez az éneklés lényege.

Ferruccio Furlanetto