Nem is tudom már, ki mesélte, de készült egy olyan felmérés, miszerint ha az átlag magyar embernek hirtelenjében meg kellene neveznie egy költeményt, akkor az többnyire az Anyám tyúkja lenne. Igen, az Ej, mi a kő! kezdetű, nem túl bonyolult, állat- és rímszeretetről egyaránt számot vető műalkotás, melyet Petőfi 1848 februárjában vetett papírra, mikor is maga a párizsi forradalom is kitört. Persze tudom, botorság bármiféle messzemenő következtetést levonni az ilyesfajta felmérésekből, még akkor is, ha ehhez hozzácsaphatom a magam készítette amatőr kérdezősködés eredményét, mely szerint szintén Petőfi végzett az élen a Falu végén kurta kocsmától egészen a Szeptember végén című költeményig.

De hát miért is lenne baj, ha az egyetemistától a falusi hentesig Petőfi kevés befogadói energiát mozgósító költeményei jutnának az eszébe a magyar embernek (Az apostol többnyire elmerül a feledés homályában), hiszen – így a közvélekedés – mégiscsak ő volt, aki utoljára képes volt megszólítani és megszólaltatni a néplelket. Őt mindenki érti, ráadásul az iskola is többnyire Petőfi verseivel szembesít minket legelőször, és sokszor ő maga is marad a minta, a kályha, amelytől a renyhe szellem ellódul.

Romániában a hasonló korban élő és státuszban lévő Eminescut sze rették volna szentté nyilváníttatni, és a hazafiságra igencsak fogékony ortodox egyháznak kellett kínosan magyarázkodnia, hogy egy k i c s a p o n g ó , nemcsak a múzsákkal kokettáló, szifliszes, zsidógyűlölő embernek talán még sincs helye a szentéletűek között. A költőnek igen, az embernek nem. Ezzel szemben a mi Petőfink talán az utolsó olyan politikus, akire még egyöntetűen felnézhetünk (a haza bölcse már kissé neccesebb, nem beszélve Tiszákról, Károlyiékról), aki még a forradalmi halálnál is elegánsabb módját választotta az elmúlásnak.

És hát ne is tagadjuk, romantikus ember a magyar, szereti a nagy érzelmeket, az édesanyját, a kocsmát, és ha mindezt egy helyen találja, hát nincs az a nemzeti trauma, ami kiégetné az emlékezetéből. Március 21-én, a költészet nemzetközi napján és közel március 15-éhez tehát nincs is más dolgunk, mint, akár egy imát, elmormolni magunknak az Ezután is jó légy, Morzsa kezdetű zárószakaszt, és egy évig megint nem törődni az egésszel.

És még mondják, hogy nem vagyok optimista...