– Az elmúlt nyolc évtizedből melyik volt az a dekád, amelyre Sándor Iván a legszívesebben emlékszik vissza?

– A nyolc évtized nem osztható dekádokra. A sors-„Duna csak folyt”: néha sima víztükör, néha örvényes, majd újra nyugodtabb, vagy fenyegetően zuhatagos. Talán az első tíz esztendő a legzavartalanabb, amikor még nem vagyok tudatában az eseményeknek. Nagyon szép hónapjaim, éveim is voltak, vannak. De nagyon keserű időim is. 1944: életveszély, 1952: börtönbarakk, munkaszolgálatos tábor. Mindezek nélkül nem lehetnék az, aki vagyok. Ám a reggelek a legjobbak, amikor kiválasztok egyet a kilenc töltőtollamból, és dolgozni kezdek.

– Melyek voltak Sándor Iván írói életének – a munkássága szempontjából –legfontosabb pillanatai?

– Tizenhárom évesen megnyertem Komlós Aladár gimnáziumi magyartanárom novellapályázatát. Az első drámabemutatóm 1961-ben a Pécsi Nemzeti Színházban. A futár és a tiszaeszlári perről szóló könyveim megjelenése 1976-ban. A három esszékötetem irodalomról, történelemről, színházról kijelölte esszémunkáim hármas ösvényét 1986-ban. Röviddel utánuk a Bibó Istvánról szóló könyv. Balassa Péter kritikája a Századvégi történetről 1987-ben. Az utána következő kötetek mindegyike kisebb-nagyobb fordulópont: merre tovább? A nagy német kiadó, a Deutscher Taschenbuch Verlag sikerrel adta ki a Drága Liv és a Követés című regényeimet.

– Az elmúlt nyolc évtizedben mi adott erőt és hitet a továbbéléshez, a munkálkodáshoz?

– A génjeimet a szülőknek köszönhetem, míg a hatásokat az európai és a magyar történelemnek. Az én dolgom a munka, a hatásoknak való ellenállás – miképpen a korallsziget szilárd vázat választ ki a részecskéiből, hogy állja a mélyvízi sodrásokat. Tekintetemet a múlt nagy íróira, gondolkodóira függesztem, így legutóbbi esszékönyvemhez Hermann Brochtól választottam mottót: „Tűrhetetlennek tartom azt a gondolatot, hogy a világot, amelybe belehelyeztettem, átláthatatlanul hagyjam itt”.

– Ha születésnapi ajándékul megváltoztathatná a három legrosszabb dolgot, ami a mai Magyarországot jellemzi, mi lenne az?

– Ilyen képessége senkinek nincs. Vezetők és vezetettek együtt csinálják a történelmet: rászedők nincsenek rászedhetők nélkül. Az ember nem egészen kiszolgáltatott, még ha Közép-Európában milliók szeretik is annak tekinteni magukat. A huszadik századi történelmet – a rendszerváltás utánit is – együtt tettük olyanná, amilyen volt. A populista politikát nemcsak csinálják, hanem el is fogadják. Hasznos lenne, ha a nagyobbik jobboldali párt vállalná az összefogást a megosztás helyett. Jó volna, ha a Fidesz nem csinálna magából amnéziás öregurat, a híveiből meg csecsemőt, aki nem emlékszik a Fidesz-kormányzat botrányaira. Az is hasznos volna, ha ma, a szélsőjobb előretörése idején az elnök nem tenne úgy, mintha évek óta nem hasonló hangnemben, rémes nyelven, antidemokratikus érzülettel tagadta volna ki ellenfeleit az egyedüli tulajdonának tekintett hazából. Végül azt is kívánnám, hogy a demokratikus pártok tanulják végre meg a nyílt, hiteles politizálást.

– A napi közéleti érdeklődésen túl mi az, ami ma foglalkoztatja? Születik-e új regény?

– Legutóbbi regényem,AzArgolisziöböl az elmúlt év végén jelent meg, így lesznek még találkozásaim az olvasókkal. Néhány nap múlva jön ki a nyomdából Hamlet visszanéz címmel a Gábor Miklósról szóló könyvem, Féner Tamás klasszikus fotóival. A Kolozsvári Koinónia új kiadásban hozza a három és fél évtizede írt, az 1848–49-es szabadságharc erdélyi frontjain játszódó A futár című könyvemet a könyvhétre. S nemrégiben elkezdtem egy új regényt az első világháború idejéből.

– Miért éppen abból a korszakból?

– Jó ideje foglalkoztat, hogy mikor, mivel és miképpen kezdődött el az, ami a huszadik században az európai emberre ráomlott. Mit tud erről egy regény elmondani? Többéves munka lesz...