Papp Richárd kulturális antropológiai kutatásának egyik alapvicce ez. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kara Kulturális Antropológia Tanszékének adjunktusa Budapesten, a Bethlen téri neológ zsidó közösségben rögzítette.

Papp Richárd zsidósággal kapcsolatos kutatásainak kezdete összekapcsolódott egyetemista identitáskeresésével. Nem kapott vallásos nevelést. Nincs családi oka annak, hogy a fiatal kutató közelíteni kezdett a vallási tematikához.

– Az antropológia úgy foglalkozik az olyan nagy kérdésekkel, mint a vallás, hogy hús-vér valóságában próbálja megismerni –idézi föl egyetemi éveit az élő humor kutatója. – A vallásszociológiai művek tanulmányozása mellett kívánatos volt, hogy elmenjek egy olyan közösségbe, amelyben a vallást meg is élik. Így keveredtem a Bethlen térre. Ma már azt is tudja, nincsenek véletlenek. A hitközségi elnök, az azóta elhunyt Sterk Tibor ugyanonnan származott, mint az ifjú terepmunkás nagyszülei. Bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. A harminchat éves Papp Richárd vallomása szerint Sterk Tibor ismertette meg vele a jiddiskájt (a rituális életforma és értékrend) fontosságát, a zsidóság esztétikumáról is ellátta ismeretekkel, bábáskodott szellemi fejlődése fölött. A végzős kulturális antropológus elkezdett írogatni a Bethlen térről.

– Gyakrabban jöttem, tudtam, hogy a befogadáshoz hosszú út vezet. Úgy könyveltek el, hogy van itt egy fiatal gyerek, sok ilyet láttak már, idesodródnak, érdekli őket a vallás. De ez még írogatni is akar rólunk!

Két idős úr egyszer imádkozás után odalépett hozzám, s megkérdezte: azért vagy itt, mert írni akarsz rólunk? Mondtam, szeretném megismerni a zsinagóga és a közösség életét. Hogy másoknak könnyebben el tudjam mesélni, milyen. És ez neked megéri? – faggatóztak tovább. Igennel válaszoltam. Nagyon ügyes! – kiáltott fel egyikük. Így kezdődött a befogadásom.

A viccek többnyire szituációkhoz kötődnek. A kutató szerint nagy részük salesüdeszkor (a szombati harmadik étkezés idején) vagy az öröm (szimhe) pillanataiban hangzik el. Vannak viccek, amelyek az élő judaizmus különböző zsidó közösségeire vonatkoznak, ez nyomon követhető a haszidokról szóló viccben, amely azt a konfliktust oldja fel, hogy az egyik közösség nem fogadja el a másik szabályait. Valahogy így: a két nagy haszid közösség, a szatmári és a belzi rebéinek gyerekei összeházasodnak. A szatmári rebe fia elmegy a lakodalmi vacsorára, de nem eszik. Mi a baj, kérdi a menyasszony. Nem fogadjuk el a saktereteket. Jön a nászéjszaka: az ifjak ágyba bújnak, levetkeznek, de a menyasszony elfordul a vőlegénytől: mi meg nem fogadjuk e a ti mohélotokat (a körülmetélést végző személyt).

– Amikor ez elhangzik, kitör a nevetés –mondja Papp Richárd. – És hozzáteszik, biztos meg fogom írni. Napok múlva is mesélik. A viccek olyan alapigazságokat tartalmaznak, amelyekben megvannak a valóság negatívumai, de elmondásukkal azt akarják elérni, hogy a konfliktusok soha ne mérgesedjenek el visszavonhatatlanul.

Papp Richárd a szituatív viccek elemzését adta közre a Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? című könyvében. Ebben felvonultatja a mi vidékünk emblematikus figuráit: Kohnt és Grünt. Hamisítatlan „magyar zsidó” figurák. Hungarikumnak tekintik őket a Bethlen téren is.

– Hogy mikor tűnik föl Kohn bácsi? Például akkor, amikor a tradícióhoz való viszony a téma. Van a tóra, a hagyomány, a sok-sok parancsolat, a szent és sérthetetlen Isten. A Tóra mintát ad arra, hogyan kell élni, miért kell így vagy úgy viselkedni. Ezzel szemben az a realitás, hogy az ember nem tud a mintáknak megfelelni. Ez állandó lélektani konfliktust eredményez a mindennapi életben. Kohn az emberi tökéletlenséget formázza, öniróniába burkoltan. Áll például Kohn bűnbánat idején a hentes előtt, megdörren az ég, villámlik. Fölnéz, és ezt mondja: de Uram, nézni csak szabad! A könyvnek címet adó viccben Izraelből hoz magával négy hűtőszekrényt. Megállítja a vámos, kérdi, minek magának négy? Vallásos magyar zsidó vagyok, feleli Kohn bácsi, kell egy a húsos, egy a tejes, egy a pészahi ételeknek. De minek a negyedik? Mi van, ha tréflit veszek?

A kutató megjegyzi, hogy visszatérő, állandó és élő poén a sófárfújás kommentálása. A rabbi a böjt és az imádkozás végén bemegy fülkéjébe, hogy kihozza a sófárt, és azt megfújva lezárja a jom kippur rítusát. Amíg benn van, valaki mindig megjegyzi, úgy látszik, nincs meg, valaki már megfújta a sófárt.

Altmann Sándor (56), a Bethlen téri samesz szerint az elfogadás a legnehezebb. És bevallja, amikor Papp Richárd elkezdett a Bethlen térre járni, mondogatták, úgyis csak addig jön, amíg elkészül a szakdolgozata. Volt úgy, hogy valóban eltűnt egy évre. Kiderült, hogy Jeruzsálemben tanult. Elment aztán a Vajdaságba terepmunkára, de onnan is csak visszatért.

– Láttuk, nem úgy kezel bennünket, mint akik csak a munkájához kellünk. A könyve népszerűsítette a zsidóságot. Fölhívott egy ismerősöm egy ortodox közösségből, kérdezte, van-e még belőle. Büszkén mondtam, hogy sajnos nem lehet kapni. De aztán megenyhültem, s folytattam: van egy dedikált példányom a szerzőtől, oda tudom adni. Műve emeli a Bethlen tér presztízsét. A közösségünknek most már van egy olyan könyve, ami a zsidóság életének fontos részével foglalkozik. Ennek nagyon örülünk. Ráadásul Richárd előadásokat is tart nálunk. Jól csinálja, nem olyan „zsidósan” beszél, mint mások. Ha nem jönne, már nagyon hiányozna.

Elevenen él Papp Richárd emlékezetében az a jelenet, amikor nem sokkal a „terepmunka” megkezdése után egyszer kihívták tóraolvasáskor a bimához, az emelvényhez, hogy felolvasás után fölemelje a tóratekercset. Ez nagy megtiszteltetés: magasba kell emelni az Örökkévalótól kapott kinyilatkoztatást tartalmazó többkilós, fából készült tartókkal ellátott pergamentekercset. Úgy, hogy az ige mindenki számára jól látható legyen.

– Arra figyeltem, nehogy leejtsem, ezért nem sikerült rendesen kinyitnom – mesélte Papp Richárd. – Rám szóltak: ki kellene nyitni. A rabbi nevetve mondta: Vigyáztál, mert nem akartál böjtölni (leejtés esetére ez a rituális előírás). A közösség idős tagja jól hallhatóan mondta: nem felemelni nehéz a Tórát, hanem betartani! Hullámzott a terem a nevetéstől. Mindenkinek eszébe jutott egy jó poén. Akkor már tudtam, hogy megírom a könyvet.

Lesz folytatás is. Az új kötetbe bekerülnek a Bezzeg a mi rabbink-típusú viccek is. Például az, amelyikben három jesiva-tanítvány beszélget. A szegedi mondja: a mi rabbink csodatévő erővel bír, árvíz idején intett balra, víz volt, intett jobbra, víz volt, de ahol mi álltunk, ott száraz volt a föld. A kolozsvári mondja, ez semmi, tűzvészkor a rabbink kilépett a jesivából, balra intett, tűz volt, jobbra intett, tűz volt, de ahol mi álltunk, ott nem volt tűz. Azt mondja a beregszászi: a mi rabbink még nagyobb ember. Péntek este már „bejött” a szombat, de ő még mindig seftelt, s nem ért be időben a zsinagógába. Már bejött a szombat, de akkor meg nem lehet utazni. Fölszállt a szekerére, balra intett, sabesz volt, jobbra intett, sabesz volt, de ahol mi mentünk, ott nem volt sabesz!

Gyakrabban jöttem, tudtam, hogy a befogadáshoz hosszú út vezet