A fehér ember rapje
Kevesen lehetnek Amerikában, akik ne ismernék Charlie Daniels – ilyenkor kapnak mindig a fejükhöz a középkorúak: te jó isten, már több mint harmincéves! – country-slágerét, a The Devil Went Down to Georgiát. Az egyik vezető amerikai biztosítótársaság ma is az immár 73 éves, Grammy-díjas zenész hegedűjátékával reklámozza magát a tévében. Sokan mégis legyintenek: a country az idős amerikaiak zenéje, viszik magukkal a sírba!
Nos, nem feltétlenül. A tavalyi adatok szerint a dzsesszt nem számítva a countryalbumok eladása esett vissza a legkisebb mértékben Amerikában, alig három százalékkal – 46 millióra volt kereslet közülük a boltokban. A hallgatottságot mérő Arbitron az évtized során heti állandó, 77 milliós tábort tulajdonít a több mint kétezer rádióállomásnak, amely countryt sugároz országszerte. „A country a fehér ember rapje” – így az egyik kommentátor. „Ha nincs is még ott, mint a rock ’n’ roll, közel áll hozzá, hogy lekörözze” – fogalmaz egy másik. A legkevésbé sem olyan levitézlett figurákat kell elképzelnünk a művelői között, mint a Jeff Bridges – vasárnap óta Oscar-díjra érdemesítetten – játszotta „Bad” Blake.
A tévéműsorokban, az odahaza is ismert Dokiban és a Hannah Montanában is látható sztár, Billy Ray Cyrus a 90-es évek elején döntötte meg az eladási és toplistarekordokat a Some Gave All-lal. Most ő is díjat kapott, épp egy nappal az Oscarátadás előtt; a legrosszabb férfi mellékszereplő díját, az Arany Málna elismerést a Hannah Montanában nyújtott – most már bizonyosan nehezen felejthető – alakításával érdemelte ki. A produkciót csak azért érdemes ennyiszer említeni, mert szintén szerepel benne – és ugyancsak önmagát játssza – a country ügyeletes csillaga, a világon immár több mint tízmillió CD-lejátszóból hallható Taylor Swift, a 2010-es Grammy-díjas Fearless előadója. Négy éve még senki nem tudta a szőke lányról, hogy kicsoda, de tavalyelőtt, alig 18 évesen a legsikeresebb zenész lett az Egyesült Államokban country-popjával.
És akkor most jönne Jeff Bridges. Mint A nagy Lebowskiból tudhatjuk – ebben a Dude-ot, magyarul A Tökit alakította –, ügyesen játszik rá a (mű)lazaságra, egész kultuszt (akármilyen hihetetlen: a kvázi vallásnak, filozofikus életformának tekintett tökizmust) teremtve vele. Ilyesfajta hatás éppenséggel „Bad” Blake eseté ben sem kizárt. A country művelői és kedvelői körében a marginális – de öntörvényű! –lét sokszor választott, mint a Dave Dudley létrehozta „kamionos country” alműfaj sikerei is mutatják. Azt viszont kevesen szeretik ma már, ha a régebben dívott hillbilly-nek, azaz hegyi tuskónak titulálják őket, noha hetven éve még a countryzenét is ezzel a kifejezéssel írták le.
