Aki latinra fordította a Micimackót

Brazília irodalom könyv

Túl későn fedeztük fel – írta Lénárd Sándorról szóló nekrológjában Szerb Antalné 1972-ben. Ez igaz, sajnos. A hatvanas évekig itthon csak nagyon kevesen ismerték a tizenhárom nyelven beszélő polihisztort, aki éppen száz esztendővel ezelőtt született Budapesten, s úgy maradt élete végéig magyar, hogy szülőföldjén tulajdonképpen csak a gyerekkorát töltötte, élete első tíz évét 1910 és 1920 között. Ausztria, Olaszország és Brazília voltak vándorlásának további állomáshelyei. Dél-Amerikába 1952-ben érkezett, egy újabb európai háborútól tartva, s hogy az egyszerű élet szabadságát válassza az eltorzult európai civilizációval szemben. Európa klasszikus értékeit azonban magával vitte az őserdő szélén vásárolt birtokára.

Tanult szakmája szerint orvos volt, leginkább gyógyításból tartotta el magát, de hatalmas műveltsége okán mégis az utolsó, nagy humanisták egyikének nevezhetnénk.

Lénárd Sándort hamarabb ismerték meg a nagyvilágban, mint itthon. Világhírre azzal tett szert, hogy 1956-ban megjelentette a Micimackó latin fordítását, de ugyanebben az évben történt, hogy megnyerte a Sao Pauló-i televízió műveltségi vetélkedőjét, melyen kedvenc zeneszerzője, Bach volt a téma. Patikát nyitott Sao Paulóban, majd néhány év múlva családjával visszavonult birtokára, egy Dona Emma nevű dél-brazíliai kis faluba, az őserdő szélére. Innen levelezett a nagyvilággal. Többek közt egy német kiadóval, amely egy ízben Szerb Antal A királyné nyaklánca című regényének fordítására kérte fel. Ennek révén került kapcsolatba Szerb Antalnéval, aki tulajdonképpen felfedezte a magyar irodalomnak e különleges műveltségű embert.

Ezek után sorra jelentek meg magyarul is írásai: először 1967-ben a Völgy a világ végén (amelynek az angol változatban A latin mackó völgye címet adta), 1969-ben a Rómában töltött háborús éveit bemutató Római történetek, és a Dona Emma-i magányáról szóló Egy nap a láthatatlan házban, majd A római konyha című kultúrtörténeti szakácskönyv. Ez utóbbiban írja egy helyen, hogy „a végső pusztulás elől a kultúra hordozói a kultúra javaival – mint ma is oly könnyen megfigyelhetjük – kultúrkörük perifériájára húzódnak”.

Túl későn fedeztük fel és túl korán távozott az életből, mindössze hatvankét évesen. Kedvenc fenyőfái alatt temették el. Őserdei háza ma is megvan, még a család tulajdona, de már nem lakik benne senki. Kéziratai 2002-ben hazakerültek a Petőﬁ Irodalmi Múzeumba. Magyarul kiadatlan műveiből, tanulmányaiból újabb és újabb kötetek jelennek meg. Emlékének ápolására a kilencvenes években létrejött a Lénárd Sándor Társaság, amely kedden délelőtt táblát avat szülőházán, az Erzsébet körút 23.-ban. Az eseményre nagyobbik fia és unokája is Budapestre érkezik külföldről, s a közönség találkozhat velük az irodalmi múzeum születésnapi rendezvényein is.