– Klarinétművészként is végzett a Zeneakadémián. A hangszertől elbúcsúzott?

– Évente játszom, mondjuk háromszor-négyszer, de ehhez azért gyakorolni kéne. Teljesen átrendeződött az életem, de amikor klarinétozom, az jólesik; fontos a fizikai kapcsolat a zenével.

– Mikor – mint mondja – a nagypályás focit választotta, azaz Amerikába szerződött, mi zavarta az itthoni kispályásban?

– Szeretek váltani. El sem tudom képzelni, hogy mondjuk elszerződjek egy dalszínházhoz, és onnan menjek nyugdíjba. Nem bírnám ki. Most másfél évre előre tudom, mi történik velem. Négyöt zenekarhoz járok vissza csak Észak-Amerikában. Ettől forog az ember neve. Mint a karmesterek általában – a repülőtéren élek. Mozogni kell a világban ahhoz, hogy visszahívjanak.

– Mi az, amiben jobbak vagyunk, mint az amerikaiak?

– Ez nehéz kérdés, várjon… Az átlag magyar, ha érdeklik a könyvek, garantáltan többet tud az amerikai irodalomról, mint az átlag amerikai. Én mondjuk Thomas Manntól A varázshegyet is háromszor olvastam, amúgy most írok belőle kamaraoperát – németül. Az biztosan pozitívum, hogy nyelveket tanulunk, jó, tudom, rákényszerülünk. Másik Jánosnak van egy dala: Nagyhatalomban szeretnék élni. Az tényleg másfajta életmód, mint innen, Pestről nézve. Én a másfél milliós Portlandben élek, ahol öt prózai színház van, egy szimfonikus zenekar, egy opera, egy balett meg egy nemzetközileg is jegyzett film- és egy dzsesszfesztivál. Ott van például Amerika legnagyobb privát könyvesboltja, a Powell’s. Azért az biztosan nem árt meg nekünk magyaroknak, ha többet tudunk Amerikáról mint ők rólunk.

– Gondolom, nincs túl sok ideje hazarepkedni.

– Nem az a fajta emigráns vagyok, aki vesz Amerikában egy házat, aztán háromévente egyszer hazajön, megeszik egy lángost a Balatonnál, majd hazarepül. Három-négyhavonta itt vagyok, manapság már nem eszeveszetten drága ez a kétlakiság. A februárt jól kihasználtuk: az Operában vezényeltem a C’est la guerre-t és Seregi László balettjét, a Változatok egy gyermekdalra címűt, valamint Eötvös Péter kisoperáját, a Radamest, majd dolgoztam az UMZE Kamaraegyüttessel, Perényi Miklós csellóművészszel. Amúgy szerintem a távolból sokszor többet tudok Magyarországról, mint az itthoniak. Rendületlenül olvasom a neten, hogy mi történik itt. Néha olvasói leveleket is írok például a Magyar Narancsba vagy az Élet és Irodalomba.

– Szavazni is elmenne?

– Akár azt is, de ahhoz kétszer kéne elrepülnöm Los Angelesbe,mert csak a főkonzulátuson lehet voksolni. Ez nem egy anyagi csőd, de nem biztos, hogy megér ezerötszáz dollárt, hogy gyakoroljam az állampolgári jogaimat.

– Félig kívülről hogy látja: mi változott a magyar kulturális életben az elmúlt nyolc évben?

– Sok dolog frissült. A világhírű kiállítások nem állnak meg Bécsben – Budapesten, a Szépművészetiben, a Műcsarnokban vagy a Nemzeti Galériában mindig van valami ínyencség. A Chicagói Szimfonikusok már nem véletlenszerűen állnak meg itt, két turnéhelyszín között. AMűvészetek Palotája ugyanis reprezentatív befogadóhely lett.

– Itthon sok színházban dolgozott, a Katonában, a Krétakörrel, az Új Színházban. Nem hiányzik?

– A prózai színház nem. Minden évben van egy-két operaprodukcióm. Szeretem, mert frissen tart. Jóval komplexebb műfaj, mint a hangversenyezés. A zenei perfekció és a színpadi dráma egyformán fontos. Atlantába megyek újra ősszel Bohéméletet vezényelni. Ott az USA-ban szokásos társulat nélküli opera működik. Évente négyszer, bemutatónként szerződtetnek rendezőt, énekeseket, karmestert. Nincs állami támogatás, magánemberek, alapítványok adományai és a jegybevétel működteti az intézményt. Ugyanúgy, mint az Egyesült Királyságban. Ott sem tartják mesterségesen alacsonyan az árakat. Hiszen ez a műfaj turistacsalogató, Budapesten is az.

– Ha ennyit utazik, mikor komponál?

– Mondjuk a repülőn. A határidő nagy úr! Általában rendelésre komponálok, és ha valamit nagyon meg akarok írni, akkor rábeszélek valakit, hogy rendelje meg.

„Általában rendelésre komponálok”