Néhány vödör vízzel együtt loccsantják színre a magasból Trill Zsoltot, még mint Ravasz Kristóf holtrészeg mesterembert. Szergej Maszlobojscsikov rendező Debrecenben eljátszatja A makrancos hölgy előjátékát, melyet gyakran elhagynak. Ez módot adna arra, hogy a darab mai szemmel macsó, szexista történetét árnyalja, idézőjelbe tegye, értelmezze. Hiszen a szerző szerint is puszta színjáték az, amelyet a megtévesztett, nemes úrnak hazudott üstfoltozó megtréfálására adnak elő.

Ám ehelyett olyan komplikált szerep- és jelmezcseréket eszel ki, hogy a cselekményben esetleg nem túl járatos néző jó, ha fővonalaiban tudja követni azt. Aki többször látta és olvasta a darabot, az is örül, amikor fölismeri, hogy éppen hol tart a játék. Mint amikor szövegéből erősen kiforgatott klaszszikus művet ismeretlen idegen nyelven játszanak, és a tolmácsgép elromlik. Maszlobojscsikov ötletei zabolátlanul száguldoznak. Balla Ildikó lehangolóan barna-szürke jelmezeiben hatalmas, feltehetőleg szivacsból készült bunkókkal sokat illetlenkednek és püfölőznek a színészek. A díszlet, amelyet maga a rendező tervezett, szintén talányos. Eredeti formájában elvont tér, kétoldalt lépcsővel szegélyezett lejtős deszkasík, amely szokványosan jelzi, milyen nehéz a világban megállni. A deszkafedél azonban felhajtható, s alatta karámszerűség rejlik, ahol a megszelídítendő vadat (az eredeti cím és Nádasdy Ádám fordítása szerinti megzabolázandó hárpiát) tartják. De ez is csak pillanatnyi ötlet, a címszerepet játszó Szűcs Nelli a továbbiakban szabadon mozog a teljes játéktérben.

A beszéd értelmét gyakran elnyeli a fárasztó csatazaj, amelyből csak néha válik ki Kóti Árpád és Trill Zsolt egy-egy emberi megszólalása. Szűcs Nelli szövege meg akkor sem nagyon követhető, amikor a többiek véletlenül csöndben vannak. A többi nőt férfiak játsszák más szerepeik mellett – Rácz József és Bakota Árpád szörnyű magas kalapokat kapnak fejükre, történelmien buggyos nadrágszerűségükre valami szoknyafélét kerítenek, amikor éppen nővé válnak. A színészek amúgy is nagy fizikai munkát végeznek, kitartóan, talán még lelkesen is hajtják végre a rájuk mért koreográfi ákat. Meglehet, a rendezőnek sikerült velük elhitetnie, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Embernek ember általi ábrázolása azonban csak kivételként fordul elő. Kóti Árpád nem állhatjameg, hogy ne vegye magára a derék, lányait nagyon szerető, ám házasulásuknál az anyagi szempontokat is erősen figyelembe vevő atya kettős jellemét. De azt már meg nem mondom, milyen lány az a Bianca, akinek alakjában Rácz József néha ügyesen illegeti magát, vagy milyen nő az, akinek szerepét Bakota Árpád dörgi mély hanggal és öntudattal. Nagyobb baj, hogy a két főszereplő jellemét és kapcsolatának jellegét, alakulását is elnyelik az ötletszerűen kerekedő kavalkádok. A Trill Zsolt–Szűcs Nelli színészházaspár igyekszik megmutatni egy szoros emberi kapcsolat bonyodalmait, kettősségeit, kölcsönös sérelmeit és örömeit, ám ez a törekvés kevés ahhoz, hogy a cselekmény középkori szellemét, a durva nevelési módszerektől a női személyiség totális megalázásáig és szétzúzásáig komolyabban árnyalja.

Az előadás végén a rendező kiegészíti, nagyjából a darab korábbi, talán nem is Shakespeare-től való változata nyomán teljessé teszi a játék elején félbehagyott keretjátékot. Ez valamiért két lépcsőben történik meg. Trill Zsoltot már ráébresztették, hogy ő Ravasz Kristóf, de Szűcs Nelli még Kataként mondja el a nevezetes, minden elképzelhető feminista lázongást elítélő monológot. Csak aztán változik vissza házsártos kocsmárosnévá, hogy kezdjék az egészet elölről. Szerencsére nem teszik.

A nézőt is megizzasztja: csak nagy vonalakban követhető a cselekmény