A nevelőművész
„APÁM”
Ő adta a kedélyt és biztonságot. Mackószerű, magas férfi , szilárd, mint a tölgy. Volt benne mégis valami különös lágyság. Ahogy a család kékestetői nyaralásán meglógott a felnőttek bridzspartijáról, hogy a gyerekekkel játszhasson. Vagy mikor autókereskedő barátja rendezett partit, ahol minden vendégnek széktámlája furfangos fölirata szerint kellett megtalálnia a helyét. AkkorVekerdy Géza címkéjén az állt, hogy „engedjétek hozzám a kisdedeket”.
Ügyvéd létére pazar játékokat talált ki, és istenien mesélt fejből. Több ezer kötetes könyvtárába megvette a tudományos kötetek mellé a nyugatosok első vagy második kiadásait, köztük az összes újonnan kiadott Krúdyt. Komolyan megrémült, amikor fia versírásba fogott, aztán belátóvá lett. Ha egyszer ez érdekli a gyereket, megajándékozza némi stilisztikával.
– A barátaim imádkoztak, hogy apám vegye fel a telefont, ő nyisson ajtót. Első szerelmemet anyámtól kezdve a tejcsarnokos Jucikán át, Csekőnéig, az osztályfőnöknőmig, akibe szintén szerelmes voltam, mindenki szidta. Anyám kimondott piócának tartotta Verát, aki a zeneművészeti középiskolában reggelente később kezdett, így ő kísért engem a gimnáziumba és nem fordítva. Apám őt is el tudta fogadni. Fantasztikus humora volt, és affinitása a zenéhez, bár a halála előtti hónapokban már csak kétfélét bírt meghallgatni: Bachot és Psota Irént.
P. HOWARD
Vannak dolgok, amiket betegen egyedüliként visel el az ember. Vekerdy Tamásnak ezt jelenti a legsúlyosabb tüdőgyulladás idején Rejtő Jenő. A gyógyulásnak akkortól van esélye, amikor előkerül a polcról Buzgó Mócsing, Vanek úr és Potrien őrmester. Ők nem egyszerűen mulattatnak: erkölcsi-mitológiai világképet rajzolnak. Olyat, amelyben az erkölcsöt csupa kültelki vagány képviseli a „normális” polgári társadalom képmutatásával szemben.
– A Rejtő-regények nekem tanítások arról, hogy semmi sincs elveszve, ha minden el is van veszve. Hogy az egész létezésünk efféle önellentmondásokban nyilvánul meg. Úgyhogy óvakodjunk azoktól, akik egyértelmű igazságokat akarnak ránk kényszeríteni.
VEKERDI LÁSZLÓ
A kedvenc unokabáty, egy zseniálisan szabálytalan ember. Nemrég temette a Vekerdy család és a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek könyvtárában dolgozott. A negyvenes évek legelején erdészmérnök-hallgatóként kezdte Sopronban, ahol heves antifasisztává vált, és az illegális kommunistákkal barátkozott.
– Egy időben nálunk bujkált. Egyszer az ablak előtt merengve azt mondta: bárcsak itt lennének már az oroszok! Apám csöndesen annyit szólt, Lacikám, ezt ne kívánd. Csalódni fogsz. 1945-ben az unokabátyám belépett a kommunista pártba, megszakította a kapcsolatot az egész családdal, kivéve apámat. 1951-ben fölállt egy pártgyűlésen, és miszlikre szaggatta a tagsági könyvét.
Kilépett, amiért kizárták a pártból kedvenc professzorát, a híres agysebész Sántha Kálmánt, aki ’45 előtt ugyancsak illegális kommunista volt. A pártállamban azonban vesztére hülyeségnek titulálta a békeharcot. Azt szeretem ezekben emberekben, hogy mindig pont fordítva járnak el, mint a hömpölygő tömeg.
TAKÁCS LÁSZLÓ
Pontban csöngetéskor, vörösbortól kipirult arccal, lobogó köpenyben érkezett, hogy földrajzot és történelmet tanítson Vekerdy Tamásék református gimnáziumi osztályában. A térképfelelősei a szünetben már fölvésték a táblára a vaktérképeket. Könyveket nem kellett előkészíteni, mert azokat haszontalannak tartotta Takács. Sima lapú füzetbe írták a diákjai, amit mesélt és rajzolt. Soha nem buta adatokat, hanem történeteket, amelyeket el is játszott. Láthatatlan tőrt ragadott, ha kellett.
Rengeteg ideje volt erre, ugyanis nem feleltetett, néha hangzott csak el a „kispapírt elő, röpdolgozat” ukáz. Ilyenkor lezavartak 12 kérdést 15 perc alatt. Waldorf-tanár volt már akkor is Takács, bár maga sem tudta. Ahogy azt sem, mekkora hatással van a kamasz Vekerdyre, akinek az életébe Waldorf, a stuttgarti cigarettagyár neve hamarosan visszatér.
TÖRÖK SÁNDOR
Elvégezte ugyan a jogi egyetemet Vekerdy Tamás, de az első ügyvédi irodából, ahová bojtárnak jelentkezett, futva menekült. Egészen a Nemzeti Színházig, ahol Major Tamással statisztált egy színpadon, és ahol a rendes alabárdtartás mellett azt is megtanulta, hogy a dolgok erőszakos megszervezése mindig csődbe visz. Házitanítóként (valamivel pénzt is kellett keresni) pedig arra a felismerésre jutott, hogy ugyancsak kudarcra ítéltetünk, ha szünet nélkül sulykoljuk tanítványunk fejébe a leckét. Ezért aztán előfordult, hogy diákjával lazításképpen azon versenyeztek, ki tud a lopótökszerű tisztító üvegcsővel több kis halat kiszippantgatni az akváriumból.
Hobó-korszakától az első tisztességes állásig a Kököjszi és Bobojsza szerzője, az író-újságíró Török Sándor segítségével jutott. Török rendszerellenessége miatt a fordulat évében röpült a rádióból, s kvázi rehabilitációként ajánlották föl neki a Család és iskola című lapot. Itt Vekerdy kézbesítőből lett riporter, közben pszichológushallgatónak jelentkezett. Török még arra is rábeszélhette, hogy fölélessze tetszhalott nyelvtudását. Németül ugyanis még gyerekkorában, zsidó rokonai Auschwitzba hurcolásakor szántszándékkal elfelejtett. A célirányos felnőttkori nyelvleckéktől ugyan továbbra sem tudott volna tíz deka felvágottat venni egy bajor boltban, viszont eredetiben olvashatta Rudolf Steinert.
RUDOLF STEINER
A Waldorf-pedagógia megálmodója. Antropozófus, aki szellemi rendszerét tapasztalatai mellett az emberiség ősi bölcsességére építette. „Különös alak, akiről a rendes emberek nem nagyon beszélnek” – írta róla egyszer Vekerdy. Talán ezért is lett a követője: mindig vonzódott az „oldalt álló” alakokhoz. Steiner egyik álmát, a gyermekközpontú iskolát a Waldorf Astoria cigarettagyár vezetője segített valóra váltani Stuttgartban, 1919-ben. Az első – máig működő – magyarországi Waldorf-iskolát Vekerdy Tamás segített megnyitni Solymáron,
1989-ben. – Az ilyen iskolában a gyerekközpontúság a gyerekek ismeretét jelenti. Azt, hogy a tanár tudja, épp mi zajlik egy hét-, egy kilenc- és egy tizenegy éves elemistában testi és lelki értelemben egyaránt. Ez a kéz, a szív és fej iskolája, ahol a praktikus tudás, a fúrás-faragás, a kézimunka, a kertészkedés ugyanolyan fontos, mint a szellemi és még inkább az érzelmi nevelés. Kutatták a kilencvenes években, milyen arányban múlik felnőttkori boldogulásunk az iskolában bebifl ázott ismereteinken. Kiderült, hogy kevesebb, mint húsz százalékban.
Az érzelmi intelligenciánk az, ami segít elboldogulnunk főnökkel, munkatárssal, férjjel, gyerekkel – magyarázza a pszichológus. És akkor még csak az oktatási intézményeink hasznáról beszéltünk. A káráról semmit. Pedig van miről. Vekerdynek egész könyvnyi mondandója volt róla. Az iskola betegít című kötete szerint például abszurdum a tanító néni igyekezete, hogy az elsős gyerek írva-olvasva menjen karácsonyi szünetre. Hogy egy hétéves három ujjal fogja a ceruzát, és félcentis sorközökbe kanyarítson katonás kunkorokat. Miközben a nagymamáink korában vastag „postairónt” adtak a gyerek kezébe, és újságpapírt terítettek a konyhakőre az írásgyakorláshoz.
–Nonszensz az is, hogy miközben a legjobb teljesítményt akarjuk kicsikarni az iskolásból, a jegyre feleléssel olyan szorongást keltünk benne, ami a lehető legjobban viszszafogja a teljesítményét. A Waldorf-intézménybe járó gyerekre nem jellemző, hogy szorong. Sőt szívesen jár iskolába, ahol az ő lehetőségeire remélhetőleg improvizálni tud a tanár. Akit emiatt nem is a pedagógia tudójának neveznék. Inkább, mint Steiner, a nevelés művészének.
„ANYÁM”
Soha nem próbált meg magára venni semmi mesterségeset. Nem jutott eszébe például, hogy tetszeni akarásból valamelyik klasszikust emelje le a könyvespolcról. Az Elfújta a szelet és az Árvíz Indiábant olvasta, mert ezek érdekelték. Meg a színház. Kemény ember volt, a háborút is jobban viselte a férfirokonoknál. Azt állította, csak egy embert szeret a világon. A férjét. Vekerdy Tamás mégis úgy emlékszik, hogy egyszer, kisgyerekkori rémálmából riadva az anyja mellé bújt be az ágyba.
