Kőbányán például egy friss felmérés szerint az iskolásoknak alig van kötődésük a kerületükhöz, köszönhetően a hatvanas években lezajlott nagy lakosságcserének. Pedig lehetne mire büszkének lenniük: például kerületük gyönyörű, szecessziós templomára, sörgyáraira, téglagyáraira, s hogy bányáik kövéből épült fel Budapest, vagy hogy földjükről szállt fel az első magyar repülős, éppen száz évvel ezelőtt.

Ezért aztán a minap egy helytörténeti konferencián, a Pataky Művelődési Házban arra igyekeztek rávezetni a meghívott pedagógusokat, hogyan lehetne a helyi ismereteket beemelni a tantervbe. A konferenciát kezdeményező Buzás Kálmán, a Pataky igazgatóhelyettese például az Európában használatos „városi tanterv” kidolgozását javasolta a kerületi pedagógusok segítségével.

De kiemelte a család szerepét is: hisz az identitást olyan dolgokkal kell kezdeni, hogy tudjuk, honnan származik a családunk, ki volt a nagyapánk, dédapánk, kik laknak a szomszédban, kiről van elnevezve az utcánk.

A kilencvenes évek végén Foki Tamás, még a fővárosi pedagógiai intézet munkatársaként dolgozta ki a Budapest-tantervet, amelyet ki is küldtek az iskoláknak, ám a legtöbb helyen a szekrény mélyén landolt az anyag, s ott pihen ma is. A helytörténet oktatása azóta vissza is szorult, nem jut rá idő, a tanárok túlterheltek. A pedagógus szakember ma úgy látja, az a módszer, amikor az egyes tantárgyak anyagába adott helyeken szisztematikusan beépítik a lokális vonatkozásokat, csak jó segédanyagokkal működik. Ilyen segédanyagok azonban csak néhány helyen vannak (érdekes egyébként, hogy 1998-ban még tizenhét budapesti kerületben használtak helytörténeti tankönyveket).

Talán jobban célt lehet érni az úgynevezett projekt módszerrel – véli Foki, amikor a diákok csapatot alkotva, komplex feladatot hajtanak végre valamilyen helytörténeti témában, akár egy hetet is dolgozva rajta, és végül valamilyen terméket, tablót, kiadványt vagy filmet hoznak létre. Újpesten ugyan nem végeztek felmérést, hogyan alakul a gyerekek helyi kötődése, de enélkül is súlyt fektetnek a helytörténet oktatására. Kallóné Romhányi Ildikó, az újpesti pedagógiai központ történelem munkaközösségének vezetője szerint ebben döntő a kerületvezetés hozzáállása. Náluk az elmúlt húsz évben legalább 10–15-féle helytörténeti kiadvány látott napvilágot önkormányzati pénzen, és az országban is egyedülálló az 1994 óta negyedévente megjelenő Újpesti Helytörténeti Értesítő, amelyből rengeteg muníció meríthető. Leghasznosabb azonban a jól megírt helytörténeti olvasókönyv, amelyet húsz éve rendszeresen használnak a történelemórákon, és ha olyan anyagnál tartanak, ahová beilleszthető annak egy fejezete, előveszik, szánnak rá tíz percet. Ezt a tanárok már csak azért is beépítik tanmeneteikbe, mert érzik, hogy elvárás: maga a kerületi pedagógiai központ is tesz fel helytörténeti kérdést a történelem tantárgyi felmérésein.