A legszebbkényszer- pálya
– Hát akkor miről szabad álmodnia?
– kérdezte a papa.
– Lehet belőle agrár-, kertész- vagy erdőmérnök, azok nem politikai pályák – felelték neki a gimnáziumban.
Csikai Miklós, a szentesi Árpád Agrár Zrt. elnök-vezérigazgatója, aki tizennégy éven át volt a Magyar Agrárkamara elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnök, Budapesten lett diplomás kertész 1966-ban. Egyetemi professzora, Koródi László egy hollandiai szakmai konferencián találkozott a Naaldwijkben működő kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettesével, és megbeszélte vele, hogy évenként két-két végzős fiatal kimenne egy évre, gyakorolni a szakmát. Csikai lett az első kiválasztottak egyike. De hiába volt a hivatalos holland meghívó, elutasították a kérésüket. Csak nem képzelik, hogy friss diplomával egy egész évre kimehetnek Nyugatra?! Később mégis behívták őt a Belügyminisztérium útlevélosztályára.
– Azt kérdezte az osztályvezető: ismerem-e Soós Gábort? – emlékezik vissza. – Persze, hogy ismertem, mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes volt, ő elnökölt az államvizsgámon. Na, mondta, akkor köszönjem meg neki, mehetek Hollandiába.
Életre szóló tapasztalat lett a kint töltött év – szakmai és emberi értelemben egyaránt. Amikor hazakerült, a solti Szikra Tsz-ben lett újra gyakornok. Erdei Ferenc vezetésével készült akkoriban egy terv a Duna mente zöldségtermesztésének korszerűsítésére. Mire Hollandiából visszaérkezett, ez a terv füstbe ment, de készült helyette másik: a Csongrád megyei Mindszenten felépült az ország akkor legnagyobb egybefüggő üvegháza.
– Magyarország legnagyobb üvegháza mindössze 1,2 hektáros volt – meséli. – Hollandiában akkor már a családi birtokokon sem volt ritka a hathektáros üvegház. Első gyermekét váró családos ember voltam, ezért, meg az új termálfűtéses üvegház működtetésére eljöttünk Mindszentre, ahol ígértek nekünk egy szép szolgálati lakást is. Ezt nem kaptuk meg, helyette beraktak két helyiségbe a téesziroda végében. A szövetkezet vezetői büszkék voltak Magyarország legnagyobb üvegházára: mindenkit elhoztak Mindszentre, akinek dicsekedni akartak vele.
Három év múlva újabb nagy terv született. Három termelőszövetkezet közös vállalkozásaként 22,5 hektáros termálvízfűtésre alapozott zöldséghajtató telep épül Fábiánsebestyénben. Szakembert kerestek, aki fölépíti és üzemelteti ezt a kertészetet. Amikor Csikai először szétnézett a helyszínen, csak lucernaföldet meg egy csatornát látott, de habozás nélkül elvállalta az akkori pénzben is százmilliós beruházás vezetését. Hol főmérnök elvtársnak szólították, hol igazgató elvtársnak, hol kertész elvtársnak, de a munka haladt. Határidőben, a beruházási keretösszegen belül maradva, fölépült a tervezett beruházás.
Amikor éppen sínre kerültek a dolgok, megváltozott a tulajdonosi arány.
– Lett új főnököm, aki közölte, hogy ezen túl csak ötezer forintos értékhatárig dönthetek egyedül – emlékezik vissza Csikai. – Ha ennél több pénzről van szó, ballagjak be az irodába, és kérjek engedélyt a főkönyvelőtől. Ellenérvként elmondtam, hogy százmillió forinttal is hiány nélkül elszámoltam. Nem szeretem a méltatlan korlátokat: hat hét múlva szaktanácsadó voltam a Kertészeti Egyetem Zöldségtermesztési Intézetében.
Kollégáival járták az országot, a palántanevelésről meg a zöldséghajtatásról adtak tanácsokat, Hollandiából hozták a legfrissebb szakmai ismereteket. Ezzel is eltelt hét esztendő. Legnagyobb munkáltatója, az Árpád Szövetkezet elnöke egyszer megjegyezte: Miklóskám, magának három lánya van, egész héten alig látják, nem hiányzik otthon? Éppen vezetőt kerestek a Korai Zöldségtermesztési Rendszerbe (KZR), amely a szentesi Árpád Tsz gesztorságával működött. A rendszerváltozás idejére már húszezer tonna primőrárut termeltek és forgalmaztak ott egy évben. Szentesen a rendőrkapitánytól az orvosokig és a pedagógusokig mindenki fóliázott.
– A rendszerváltozás egyik legnagyobb bűne volt, hogy a mezőgazdasági integrációk is jórészt széthullottak, és tömérdek embernek odaveszett a megélhetési biztonsága – kommentálja Csikai Miklós, akit 1990-ben, nem sokkal a szövetkezetek szétverése előtt választottak meg az Árpád Tsz elnökének. Akkor már javában folyt a zöldbárózás. Másfelől a magántulajdon szentségére hivatkozva a téeszek széthordására biztatott a politika.
– Lóczi János, aki az elődöm volt az Árpád Tsz élén, kijelentette: ő nem vállalja ezt, inkább elmegy magánkertésznek. Nekem is többen súgták, hogy gondoljuk át az ágazati privatizációkat, és jól fogunk élni. Valamenynyire ismertem a nyugati világot, ezért érveltem a tagjainknak, hogy a szövetkezet nem a kommunisták találmánya, a szövetkezés a világon mindenütt a kisegzisztenciák egyetlen lehetősége a boldogulásra. A politikai légkör nagyon sok értékes embert elriasztott attól, hogy a saját gyarapodásán túl más, az övénél kisebb egzisztenciák érdekében is tegyen valamit.
Csikainak is köszönhető, hogy az Árpád Tsz 1040 tagjábólmindössze 23-an váltak ki a vagyonnevesítés idején. Miközben más, hasonlóan jó adottságú szentesi szövetkezetek széthullottak, a kisváros támaszai, fő munkáltatói és helyiadó-fizetői a zártkörű részvénytársasággá alakult Árpád Tsz, valamint a baromfi -feldolgozással és -termeltetéssel foglalkozó Hungerit Zrt. maradt. Mindkettőt olyan ember vezeti, akit nemcsak a maga, hanem mások boldogulása is érdekel.
Nem esik jól Csikainak, hogy megjegyzem: mindegyik gazdasági vállalkozás élén sikeres volt, de a Magyar Agrárkamara az ő tizennégy éves elnöksége idején sem tudta érvényesíteni a mezőgazdaság és a vidéki lakosság érdekeit.
– Úgy is meg lehet közelíteni, hogy nélkülünk mennyivel mélyebbre sülylyedt volna az ágazat – feleli. – Az első demokratikus kormány a kamarák életre hívása idején törvényhozási szinten még biztosította a működési feltételeket. Az 1994-es kormányváltás után az új pénzügyminiszter javaslatára ezt azonnal elvették, azzal, hogy a működéshez kérjünk pénzügyi fedezetet a tagjainktól. Jött Orbán Viktor és Torgyán József, akik a kötelező helyett önkéntes kamarai tagságot vezettek be. Mi, szakemberek minden kormánytól hosszú távú agrárstratégiát kértünk, illetve ajánlottunk. A Nemzeti Agrár Kerekasztal keretében 1997-re kidolgoztuk az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló törvény szakmai alapjait. Ezt a törvényt minden politikai erő aláírta a parlamentben, csak utóbb senki nem tartotta be. Tíz esztendővel később, 2007–2008-ban az Agrárgazdasági Kutatóintézettel és számos szakértővel, cégvezetővel letettünk az asztalra egy újabb, az agrárstratégia alapjául szolgáló részletes tanulmányt. A kormányfő, az agrárminiszter és a szakmai vitában részt vevő szakemberek sokasága, a kamara küldöttgyűlése gratulált, amikor bemutattuk és megvitattuk ezt az anyagot. Aztán eltették a fiókba, és azóta sem beszél róla senki.
A nagyvárosi közvéleményt nem érdekli, mi lesz az értékteremtő foglalkoztatásból kiszoruló, többmilliós vidéki népességgel – állítja Csikai Miklós. Ha folytatódik az elmúlt húsz év politikai ideológiákhoz kötődő és nem a nemzeti adottságainkra épülő agrárpolitikája, oda jutunk, ahová Dél-Amerika: néhány nagy tőkéscsoport ráteszi a kezét az agrár- és élelmiszergazdaságra, a vidéki társadalom pedig kiszorul belőle.
– Nem ez a természetes folyamat? Sokak szerint a csúcstechnológiára kell összpontosítani – vetem ellen.
– Ez nagyon jól hangzik, csak hogy nekem még senki sem mutatta meg, hol van a magyar Szilíciumvölgy.
