Pornográfia helyett ezúttal kis magyar históriát adott a pár száz fős közönségnek Esterházy, aki a pár éve angolra is átültetett Harmonia Caelestisből olvasott fel részleteket magyarul, a kivetített angol szöveggel a háta mögött. (Miközben itt épp most kerül a könyvesboltok polcaira új kötete, a Semmi művészet.) A nézőtérről érkező hangeffektusokból megítélhetően a poénok, utalások, „üzenetek”, a fordításon és az óhatatlan kulturális különbségeken (milyen futball az az amerikainak, ahol nem lehet kézzel hozzáérni a labdához?!) is jól átjöttek, tetőzve a Harmonia trágár pincérjének híres nagymonológján.

A 92Y Manhattan kifejezetten rangos, a Carnegie Hall-lal is versenyre kelő befogadó művészeti központja. Esterházy és a Haydn-darabokat játszó Schiff a színpadról nem láthatta, de olyan falba vésett nevek alatt léptek föl, mint Lincoln, Washington, Jefferson, Dávid, Mózes, Ézsaiás, Shakespeare, Dante – ami mutatja a helyszínnek az amerikaiság, illetve a zsidó és az egyetemes kultúra iránti elkötelezettségét.

A felolvasást követő beszélgetésben pár elvarratlanul maradt szálat vet fel a magyar irodalom jó ismerője, Peter Sherwood, aki a közönséget is nyilván érdeklő kérdést is feltette: hogyan került a regénybe a „magyar–zsidó kapcsolat”? Esterházy ugyanis holokausztra utaló részeket is felolvasott a nagyregényből.

Az író azt válaszolta: nincs szó ilyesmiről, az „apa”, mint általános főszereplő a Harmoniában írói eszköz, amivel közel hozza a legkülönbözőbb időben, akár a XVI. században, illetve helyeken játszódó eseményeket, ezért „az apa zsidó is”. Az író Auschwitzról szóló tudása pedig jórészt Kertész Imrétől származik. Mint mondta, ez a kérdéskör ma Magyarországon „rossz, bonyolult dolog”.

Talán véletlen egybeesés, de ugyancsak a 92Y közönsége novemberben Tony Curtist is kérdezte a magyar–zsidó viszonyról. Az intézmény – a mostani eseménnyel „ráadásként” záró Csordultig magyar (Extremely Hungary) fesztivál fontos partnere – a nyáron a magyar zsidóság történetet bemutató fotógyűjteménynek adott otthont. Hanna Arie-Gaifmannak, a „Y” Tisch művészeti központja igazgatónőjének pedig a Pro Cultura Hungarica díjat adták át az Esterházy–Schiff-est előtt.

Aki látta Thomas Gibbons Permanent collection (Állandó gyűjtemény) című darabját – Amerikában a bethesdai Round House színház játssza most –, jól érti a problémát: milyen nehéz túllépni a hagyományos művészeti kánonon, akár a kultúrnacionalizmuson is. A darabban az európai festészet és a hagyományos afrikai kézművesség kontrasztja a példa, de könnyen magyarra tudjuk ezt fordítani.

Tény, hogy a Broadwayn található Magyar Kulturális Központ falán teljes természetességgel lóghatnak magyar cigány festőnők történetesen – véletlen egybeesés! – a hazai választások éjszakájáig látható alkotásai. (Ám pár éve Brüsszelben kisebb botrány lett belőle, hogy magyar kulturális programot parkban megpihenő, romának tűnő családdal reklámoztak.) A Shukar! (Szép!) című tárlat képeit a Néprajzi Múzeum és a Kuglerart anyagából válogatták, és közös bennük a kettős – etnikai és női – kisebbségi sors érzékeltetése. Mégis más és más köszön vissza mondjuk Oláh Jolán riadtságot, rémületet tükröző Üldözetéből, Orsós Teréz a margóra szorítottságot mutató vásznaiból, mint Omara (Oláh Mara) munkáiból, aki nemcsak ecsettel, de XXI. századi szöveges kommunikációval üzen a nézőnek – honlapja elérhetőségét is gondosan ráfestve az egyik műre.

Az Esterházyak és Haydn találkozása a 92Y színpadán