Bin-Jip, a szobazene
A zenekar tagjai külön-külön is mozgalmas, stilárisan sokszínű előélettel rendelkeznek. Harcsa Veronika (ének) eddig többek között saját akusztikus dzsesszkvartettje élén és a barkácspop Erik Sumo Band énekesnőjeként bizonyított, Kaltenecker Zsolt (billentyűsök) az elmúlt tizenöt évben a jazz szinte minden lényegi határvidékét megjárta, Andrew J (elektronika, szkreccs) a honi elektronikus tánczenei színtér hasonló szellemű különutasa, Gyémánt Bálint (gitár) neve pedig fiatal kora ellenére már jól cseng zenészberkekben. Mostani közös produkciójuk ráadásul sok szempontból eltér eddigi munkáiktól. Mindenekelőtt modernebb, merészebb, kísérletezőbb.
Amikor 2008 novemberében Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint és Andrew J először öszszegyűlt utóbbi III. kerületi lakásának nappalijában, még maguk sem tudták pontosan, mit akarnak. Csak abban voltak biztosak, hogy egymással szívesen dolgoznának. Az első próbákon improvizáltak, keresgélték, tesztelgették a teret, a lehetőséget és magukat, hogy miként lehetne plasztikusan, mégis dalformában megragadni a belőlük fakadó érzéseket, hangulatokat. S bár e találkozások során több olyan akkordsor, téma vagy szonikus alap is előjött, amely aztán idővel dallá érett, a későbbiekben ennél hatékonyabb munkamódszernek bizonyult, hogy a próbákra az egyes tagok már dalkezdeményeket, konkrét zenei alapokat vittek. Amit aztán a hely szellemének megfelelően közösen töltöttek meg lélekkel, velővel, energiával.
A hozzájuk később csatlakozott (Andrew-val amúgy már tíz éve kooperáló) Kaltenecker Zsolt érkezése újabb impulzusokat adott, intenzívebbé vált a munka, s szeptemberre gyakorlatilag összeállt egy komplett nagylemeznyi anyag. Amit az ősz folyamán tovább finomítgattak, kevergettek, véglegesítettek, az elmúlt hónapokban pedig gőzerővel dolgoznak ennek színpadi megvalósításán. Hogy tényleg minden effekt, zörej, pörcögés úgy szólaljon meg a koncerteken, ahogy ők azt ott, maguk között megálmodták.
A Bin-Jip egyik különlegességét amúgy éppen az adja, hogy eddig egyetlen szobában, Andrew J nappalijában történt minden: itt született az összes dal, itt vált a zenészek laza szövetsége hús-vér zenekarrá. Miközben a környezet drasztikusan átalakult: a családi házat folyamatosan átépítették, bővítették, áthelyezték a lakás bejáratát, napközben gyakorta a muzsikusok épp azért nem tudtak próbálni és felvételeket készíteni, mert a munkások túlságosan hangosan dolgoztak. A felújítás/átépítés még e sorok írásakor is zajlik, s elmúlt egy évben tulajdonképpen egyetlen helyiség maradt érintetlen a házban: Andrew említett nappalija. Ahol a Bin-Jip és annak repertoárja megszületett.
Ezért is esett a névválasztásuk Kim Ki-Duk 2004-es mozijára. „Mindannyian üres házak vagyunk, és arra várunk, hogy valaki felfedezzen, kinyissa az ajtót és kiszabadítson bennünket” – nyilatkozta anno a világhírű dél-koreai rendező, s filmje hőse, Tae-suk egyfajta fantomként költözik házról házra, villáról villára, hogy figyelmességével és jóságával elárasztja a tulajdonosok által elhagyott, elhanyagolt tereket, épületeket. Túl azon, hogy ez a muzsikusok egyik kedvenc filmje (amelyet az egyik próba alkalmával közösen is megnéztek), áttételesen velük is valami ilyesmi történt: az elmúlt évben Andrew nappaliját olyasmivel (zenével, szellemmel, hangulattal) töltötték meg, ami ott korábban nem létezett.
Más kérdés persze, hogy mindezt élőben miként lesznek képesek a felvételekkel egyenértékűen megszólaltatni. Főként úgy, hogy ők improvizatív lelkületű muzsikusok, a zenei matéria viszont nagyon is konkrét. Mindenesetre rajta vannak. A március 5-i zenekarbemutatkozó koncertre hetek óra intenzíven próbálnak (hol máshol persze, mint eddig), külön hangmérnök tervezi, segíti, kivitelezi a technikai megvalósítást, plusz állandó fénytechnikust alkalmaznak. Vetítésben is gondolkodnak, indulásként azonban még inkább arra összpontosítanak, hogy önmagukban legyenek képesek betölteni a színpadot élettel, zenével, izgalommal. Amihez később extraként jól jöhet a vetítés.
S hogy milyen maga a zene, ami hanghordozón várhatóan csak ősszel fog megjelenni? Az biztos, hogy a tagokminden eddigi munkájától elütő. Szimpatikus, hogy jól hallgatóan nem akarnak megfelelni műfajoknak, elvárásoknak, kellően merészek, kalandozóak, kísérletezőek. A repertoár alapvetően elektronikus, mégsem monoton, melankolikus hangvételű, mégsem monokron. Tele zajjal, zörejjel, effekttel és zenei geggel. A sok remek dal között persze kétségkívül akad több határeset is, de utóbbiaknak szintén megvan a maguk funkciója: legalább forgatni fogják őket a honi rádiók.
