A szín felszabadulása
Majakovszkij Scsukin-ügyben hazafi volt és szűkkeblű. Úgy kárhoztatta a gyűjtőt a forradalom előtt is, után is amiatt, hogy csak franciákat vásárol, oroszokat nem, mint egy narodnyik konzervatív. Nem vette észre –nem akarta tudomásul venni –hogy Scsukin kollekciója mekkora hatással volt a hamarosan káprázatos orosz avantgárdra, s kivált egy avantgárdot éltető elit közönségre. Meg a szintén textilgyáros Morozov, meg Osztruhov kollekciója. A Puskin Múzeumban révbe ért egykori moszkvai magángyűjtemények az egyetemes modern képzőművészet előkészítésének, kialakulásának és kiteljesedésének teljes panorámáját kínálják, és jólesően elmondhatjuk ezt a Szépművészetibe érkezett pompás válogatásról is.
A festészet fordulópontja remekműveken bemutatva. Az a korszakváltó harminc-negyven év, amelyben a festészet megszabadul az irodalmias témától, de amelyben a kompozíció is soha nem látott szellemi-formai önállóságot alkot, s amely mégis a szín mind nagyobb szabadságának, önállóságának és feltétlen győzelmének az ideje. Sok és lenyűgözően sokféle történik egyszerre és egymás mellett a századvégen, figyeljünk takarékosan most a színre, úgyis ez ejti rabul legelőször a látogatót.
Hogy a kolorit legújabb kori története nem az impresszionistákkal kezdődik, erre régen gyanakodhattunk. A vendégkiállítás, amely a jól hangzó címével ellentétben nem Degasval, hanem a realizmussal kezdődik, Barbizonnal táplálja a szabály iránti kételyt. Hiszen hangulatosan, realisztikusan rezegnek a falevelek Corot csendes remekein, igazi erdőillatot lehelnek, csak éppen a fatörzsek is zöldek. A Corot-képeken csak a fehér nyírfák realistán fehérek, a többi fát beborítja, átitatja, átmossa a zöld, üde reflex. Mondhatni, könnyű volt hát tíz év múlva, tizenöt év múlva az igazi impresszionistáknak, Sisley-nek, Pissarrónak ugyanezeket a törzseket-ágakat fehérnek látni, ha beborította őket a virágzás, s vörösnek festeni, ha őszi rőtbarnába váltott a hangulat.
Könnyű és varázslatos. Renoir kerti jelenetén az árnyékok annyira feketék, hogy sötéten sötétzöldek, Forain Lóverseny-képének fő mondanivalója egy zsoké belülről világító sárga kabátja, a szín diadalának emlékműve azonban Cézanne tavi képe. Az aix-i mester, mint köztudott, a szilárd képépítés, a futó impresszionizmust megakasztó szerkezet, a múzeumi maradandóságot kutató szilárdság megteremtője. A Híd a tavon, ez a Morozov-gyűjteményből származó késői remekmű is úgy építi fel lombokból, víztükörből és ácsolt fahídból a csodát, hogy annak titkait évszázada kutatja az utánozni képtelen, de példáját hasznosító utókor. A levélcsomók mint puha, de súlyos zöld labdacsok, lélegző kristályok, hasadó klorofill lemezek rakódnak egymásra, a híd igazi konstrukcióját szinte megroppantja ez a zöld súly, amely még a tavi tükörképet, ezt a testetlen látványt is szervezni képes. És mégis: Cézanne tórészlete annyira zöld, hogy a szilárdság mellett a természet abszolút élményével is képes megajándékozni.
Van Gogh ambivalenciájának is a felszabadított szín a titka. A Börtönudvar, a nyomasztóan alig-arcú rabokkal telt szűk, embertelen tér a hideglelős zöldeskék tónusával maga a reménytelenség. Amelyből mégis szépségesen villan fel egy-egy – sok – melegszínű börtönfal-tégla, sőt a legközelebb lépő rab lehetetlenül virító sárga haja, hogy valóban rínivalóan szépséges jelenetté tömörödjön az önmagában sivár esemény. Gauguin olyan színű jelentéseket, kék köveket és olív bőrű lányokat küldhetett Tahitiről, amilyet akart, ám Vuillard színekben tobzódó békés polgári Szobabelsője hétköznapian közeli, dús, és végképp érthetetlenné teszi, kinek mi baja lehetett a Nabis-társ Rippl-Rónai itthoni színes megbékélésével.
Matisse, mint köztudomású, maga járt Moszkvában, és személyesen rendezte el a műveit Scsukin szalonjában, de a korai, metsző erdőrészlete talán izgalmasabb, mint a tisztán fuves-os darabjai, és a Fauves mesterei után is meg kell állapítani, hogy a színről állítólag lemondó kubisták milyen izgalmas árnyalatokba vonták konstrukcióikat.
Picasso, Braque, egy kiteljesedett Léger: ezeket a képeket láthattuk már vendégkiállításokon Párizsban, Bécsben, tavalyelőtt éppen Londonban. Vagy a társaikat – hiszen csak Scsukinnak csak Picassóból volt ötven. Amelyek, évtizedek óta, mind az orosz kultúra tekintélyét gyarapítják.
