Azt mondják, a vonósnégyes addig azonos önmagával, amíg az első hegedűs ugyanaz. Lehet, hogy igaz, de hogy az a vonósnégyes, amelyet most hallgatok a Csajkovszkij-művekben nem létezik ma már, az biztos. Ebben ugyanis Kertész Ottó meghatározó hang volt, a kiegyenlítettséghez éppen az kellett, hogy Keller András határozott zenei személyisége, egy másfajta határozottsággal, a vibrálás a szilárdsággal, az ideges hegedűhang a telt, magvas, nyugalmas csellózással egyensúlyozódjék ki.

Nem kesergéssel akarom megtölteni a papírt, már csak azért sem, mert az élmény egyáltalán nem keserű, amelyet a tizenhét éves Csajkovszkij-felvételek újrakiadása jelent. Fiatal vadak voltak akkoriban ezek a muzsikusok, pár évvel az eviani és a Paolo Borciani-versenygyőzelem után, elindultak meghódítani a világot, és ha már elindultak, meg is hódították. Épp az a legjobb bennük, hogy fiatalság és vadulás ellenére nem ragadtak bele ebbe a szerepbe, és a Csajkovszkij-műveknek a szelíd, lágy, beszélő, beszélgető oldalát mutatják meg.

Nem akarom látatlanban az olvasó lemezgyűjteményét lebecsülni, de feltehetően kevesek hallgatják a Csajkovszkijdarabokat, és meglepően kicsi a CD-piaci választék. Többnyire a Borodin Quartet férfiasabb, szögletesebb interpretációját szokás hallgatni, mégis ők az oroszok, ők tudják, miről is szól ez a zene. Lehet, bár számomra a Keller Vonósnégyes a meggyőzőbb, Csajkovszkij nyugtalansága, szeretetre vágyása, a személyiségének ez a kettőssége, hogy komponistaként vezető, de vezetőként a közönség kedvére lágyul ezen a lemezen az inkább érthető.

Ahogy megpróbálja elaltatni a gyanúnkat, hogy igaz, ez vonósnégyes, de mégsem olyan nehéz, mint a műfajról hírlik, aztán ebben az andalgásban elindul egy pizzicatofutam, és akkora a feszültség benne, hogy alig elviselhető – ez érthetőbb Csajkovszkij, mint a nagyzenekari lobogások.

Van vagy nincs ez a vonósnégyes, nem is igazi kérdés. Van, itt játszanak a szobában. Ha közben azt is belátták, hogy a világ meghódítása és a hódítás megtartása nem olyan érdekes elfoglaltság, meg lehet érteni. Most halt meg David Soyer, a legendás Guarneri Quartet csellistája, aki visszavonulása előtt azt mondta: nem akarok szívinfarktust kapni egy közepes hotelban egy közepes vacsora után. Ami azt illeti, David Soyer is csak idézte a Juilliard Quartet csellistáját, aki ugyancsak ezzel indokolta a visszavonulását.

Fel tehát a fejjel, vannak fontosabb dolgok a vonósnégyeseknél. Például a csellisták szíve.

Keller András