– Számolgattam – idézi föl az 1989-es pillanatot Urbán Tamás. – Húsz márka volt a taxi. Húsz oda, húsz vissza, marad negyven. Pénzügyeim aztán estére erősen megjavultak, mert közel húszezer márkával és egy szerződéssel a zsebemben jöttem ki a Warburgerstrasséról.

A mentős anyagait meg a „tetovált Feriről” készült fotóit vitte. Bosszantotta, hogy Behnken úr, a nyolcvanas évek gazdag német magazinjának művészeti vezetője túl gyorsan lapozza át a referenciaalbumot.

– Meghívtak három hónapra. Két év lett belőle. Addig voltam kinn, míg tartott a keleti események iránti izgalom. Többnyire az NDK-ba küldtek vagy Magyarországra.

A németekkel a rendszerváltás forró pillanataiban futott össze Pesten. Lapmelléklet készült arról az országról, amelynek politikusai átengedték a vasfüggönyön a keletnémeteket. A Stern a divat oldaláról közelített hozzánk. A mellékletet ugyanis a Mode rovat szervezte.

– Láttam őket dolgozni a Fórum szállóban – mesélte a hatvanöt éves fotográfus. –Egy emeletet kibéreltek, és begyűjtötték az országból az összes olyan ruhát, amelyről elképzelték, hogy az feltétlenül magyaros. Biztosra mentek, mert a filmgyár komplett ruhatárát is odavitték. A Magnum hírügynökség divatfotóin cilinderben voltak a lányok a Szabadság hídon. Segédkeztem, így kerültem Hamburgba.

Végigfényképezte a német rendszerváltást. Testközelből látta a „két német nép” egymásba borulását, majd gyors csalódását is. A berlini falat is sikerült végigfotóznia, még állt. Izgalmas feladatokkal bízták meg. Az egyik ilyen volt az NDK-s szexhullám (Sexwelle in der DDR). Fiatalokat kellett fényképeznie. Amikor megmondta, hogy magyar, megnyíltak riportalanyai. A nyugatnémet fotósokat nagyképűeknek tartották.

– Ha jó volt a fotóanyag, tizenhat oldalon jelent meg. Ebből nyolc oldal volt a hirdetés. Irgalmatlan pénzek forogtak a sajtóban a kilencvenes évek elején. Nekem például este hétkor szóltak, hogy írjam alá a szerződést, mehetek a pénztárba. Három sorozatért, riportonként hatezer márkát fizettek. Fél évig igényt tartottak a képekre, utána azt csináltam velük, amit akartam. Nem hittem el, hogy ez igaz lehet.

Mindig azt csinálta, amit szeretett, és mindig szerette, amit éppen csinált. A Pest Megyei Hírlapnál kezdte pályafutását.

– Nagy urak voltunk, Volgával jártunk, gépkocsivezető jött értünk a pártgarázsból. Mindenhol szeretettel fogadtak. A Pest Megyei Hírlap a megyében bizonyos tekintetben fontosabb újság volt, mint a Népszabadság, mert ezt a megyei pártbizottságon is olvasták!

Az Ifjúsági Magazinnál kerek tizennyolc esztendőt húzott le, 1972-ben került oda (az újság 1965-ben indult, később havonta háromszázötvenezer példányban jelent meg –a szerk.) Urbán Tamás rockzenekarokat és lányokat fényképezett, és nem volt ellenére, hogy elkísérje a bulikra Sebők János szakírót. Egyszer egy iskolában a diákok kezit csókolommal köszöntek neki. Ekkor eltűnődött azon, hogy talán váltani kellene.

– Lehettem volna mérnök is. A műegyetemre jártam, egy ideig úgy tűnt, hogy villamosmérnök leszek. De két év után abbahagytam, mert a szüleim nagy bánatára sokkal jobban érdekelt a fényképezés. Amit link dolognak tartottak.

Az IM-nél és a Sternnél is ugyanazzal a géppel dolgozott. Egy viszonylag egyszerű Nikon FM2 manuális fényképezőgéppel készítette fotóit. Digitális géppel nem volt dolga sohasem.

– Az 1999-es „lapzártáig” a 35 milliméteres, enyhén nagylátószögű objektívvel ellátott gépet használtam. A fekete-fehér világban a papírképeket magam hívtam elő, a színeseket laborba vittem. A Fotóriportok című könyvemben az összes képet a Nikonnal készítettem. Semmi megvilágítás, semmi manipuláció a riportképeknél. Ha valahol sötét volt, sötét volt.

A Sterntől 1992 elején búcsúzott el. Küldték volna a háborúba, és 1989-ben megjárta ugyan a forradalmi Temesvárt, Kelet-Boszniához már nem volt kedve. Hazajött, és a Magyar Rendőrből lett Zsaru Magazin számára címlapokat, riportokat készített. Majd beállt a Blikk kezdőcsapatába.

– Itt is szerencsém volt – idézi a havária hőskorát Urbán Tamás. – A rendszerváltozás idején megváltozott a bűnözés struktúrája. Robbantások, gyilkosságok helyszínein jártam, úgy, hogy Budapestről jóformán ki se mozdultam. Öt év alatt 4500 helyszínen fényképeztem. Volt egy Land Roverem, az újság bérelte egy esküvői kocsikölcsönzőtől, a vállalkozó cserében hirdethetett. Sokszor az öreg autóban aludtam. Egy megszállott a terveim alapján átalakította, a hívófelszereléstől a rádiókon át az aggregátorig mindent elhelyeztem benne. A rendőrök sokszor nem tudták bevilágítani az éjszakai baleseti helyszíneket. Nekem négy állványon négyszer 500 watt állt a rendelkezésemre. Nem szerettek a fotóskollégák, mert a rendőrök olyan helyekre is beengedtek, ahová más nem jöhetett. De hát nekem volt lélegeztető Ruben Ballonom, leszívó pumpám, megtanultam ujjnyomot keresni, ismertem a helyszínelés szabályait. Én voltam a mentőknél az „501-es”. Komolyan vettem a haváriát.

Miután a kereskedelmi tévék stábjai megjelentek, és mindenki ott akart lenni a tűz „belsejében”, 1999-ben letette a gépet. A huszonnégy órás készenlétnek, az állandó ugraszthatóságnak intett búcsút. Másba kezdett. A rendőrség kommunikációs igazgatóságán kezdett dolgozni, és 2003-ban került a Rendőrségtörténeti Múzeumba.

– Volt előzménye. Benn jártam egyszer 1992-ben a Zsaru Magazin szerkesztőségében, és láttam három olyan dobozt, ami tele volt negatívval. Ki akarták selejtezni. Kérdem a portást, mi ez? Viszik a szemétbe. Elvittem a három dobozt a Kecskeméti Fotómúzeumba Kincses Károlyhoz. A Magyar Rendőr képanyagának semmi köze nem volt Kecskemét művészeti tematikájához, de megengedték, hogy otthagyjam. Amikor jó tíz év múlva megbíztak a Rendőrségtörténeti Múzeum fotó- és filmtárának kezelésével, eszembe jutottak a dobozok. Elmentem értük. Magasra tették, nagyon nehezek voltak.

A csomagok félmillió kockányi exponált negatívot tartalmaztak, a képek 1948 és 1989 között készültek. A Magyar Rendőr belső terjesztésű újság volt, titkos anyagokkal nem bánt. Minden mással igen. A fotókon többnyire rendőrök láthatók munka közben. Az egyik képen a szántás mélységét ellenőrzik. Máskor gyárakba indulnak, mégpedig azért, nem aktivizálódott-e a „belső” ellenség, nincs-e „szabotázsveszély”.Megmaradt a fotóanyag a lefoglalásokról és a beszolgáltatási rendeletek megszegőiről, köztük olyan érdekes képekkel, amelyeken az látható, amint a nagy üzletek kirakatába kitették, hogy X. Y. két bödön zsírt rejtegetett otthon.

– Félmillió kocka fi lmet kell végignéznem! Ezt mind beszkennelni! 1954-ben járok. Kíváncsiságból előreszaladtam, és belekaptam 1956-ba. A fotóst a forradalom első napján majdnem felkoncolták, mert egyenruhában ment az utcára. Úgy megijedt, hogy elfelejtette a fényképezést.

A szkennelt fotók kikerülnek az internetre. Öt év húszezer felvétele már elérhető (http://magyarrendor.osaarchivum.org). Urbán Tamás fiatal korában sokat tűnődött azon, mit csinál majd „öregkorában”. Most meg attól fél, nem lesz elég ideje a feldolgozásra. Hátravan az is, hogy a saját fotóit, amelyeket szintén pontosan katalogizálva tárol (hol, mikor, ki volt ott, ki volt az áldozat, ki az elkövető?), elérhetővé tegye az utókor számára. Négyezer-ötszáz eset fényképeihez másfél ezer háromperces kisfilm társul, melyeket vetített ugyan a Nap TV, de az archiválásra már nem futotta.

– Ez testvérek közt is egymillió fénykép. Valamennyit feldolgozni képtelenség. Ha viszont nem rendezem a saját anyagaimat, ki fogja később kibogozni? 1989-ben megbolondult az ország.Mindent kidobáltak. A Főfotó anyagai eltűntek. A belügyi filmeket bedobálták a dunakeszi kutyakiképző tápszerraktárába. Ebből eddig kétszáz komplett filmet digitalizáltattunk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A leletmentés folyik. Egyszer ez a sok fotó nagyon érdekes lesz. Amit lehet, meg kell menteni.

Urbán Tamás ma már „muzeológus”, és attól fél, nem lesz elég ideje a saját és a „talált” képek feldolgozására