Világvárost építenek

Josephine Baker és Ho SiMinh. Frankel Leó és Amadeo Modigliani. Lev Davidovics Trockij és Sédar Senghor. Mi más lenne bennük a közös, mint hogy életük egy szakaszában párizsi lakosok voltak?

És ezzel persze éppúgy formálták a francia főváros arculatát, mint Victor Hugo, vagy Guillaume Apollinaire. És velük a több millió bevándorló, akiknek a tisztelére Párizs: 150 év bevándorlás címmel kiállítást rendeztek a főváros egyik legforgalmasabb utcáján, a Rue de Rivolin.

A mondanivaló aligha lehetne egyértelműbb: az idegengyűlölet, az iszlamofóbia tombolása közepette, amikor a jobboldali kormány a „nemzeti identitásról” szervez vitákat, aligha lehetne jobb eszközt találni, mint a bevándorlás történetének elmesélését, hogy beláttassuk: a nemzeti identitás természetesen a kultúrák kölcsönhatásában formálódott és formálódik ma is.

Sok helyütt lehetne ezt vitatni, de Párizsban igen bajosan. A kiállítás végigkísér minket az ipari forradalom első olasz bevándorlóitól a spanyolokon, a portugálokon, a zsidókon, a kínaiakon, algériaiakon, örményeken, szenegáliakon és még ki tudja kiken át napjainkig. Amikor a párizsi régió lakosainak egynegyede külföldön születetett, míg egyötödük Európán kívül, és a legszerényebb becslések szerint is nyolcvan nemzetiség él együtt ebben a metropolisban.

A francia és persze mindig is elsősorban párizsi „olvasztótégely” éppúgy hozzátartozott a főváros arculatához, mint a kávéházak, vagy az őszi Szent Mihály útja. Ha valami változott, az nem a bevándorlók hibája, hanem a politikáé, amely megbélyegzi őket. A kiállítás nem tesz mást, csak megmutatja nekünk ezt a rém izgalmas történetet: az olaszok által épített párizsi metrót, a húszas évek Renaultgyárának kínai munkásait, a Maghrebből jött bevándorlókat, akik felépítették a modern Franciaországot. Ki mondaná manapság, hogy Yves Montand „bevándorló” volt? Pedig bizony az volt, a kommunista Ivo Livi a napfényes Toscanában látta meg a napvilágot... Még mi is szerepelünk a kiállítás által elmesélt történetben: Frankel Leóval, a Kommün hősével és az 1956-os menekültekkel.

Mit mondhatnánk minderről? Talán azt, amit egy 1867-es (!) Párizs-útikönyv: „ez Párizs, magába olvasztja az összes tehetséget, ünnepli, büszke rá és párizsivá teszi.”

Ez az identitása.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.