Az emlékezés drága
– Jávor Pál születésének századik évfordulójára a Magyar Televízió egy dokumentumfilmet készített. Az egyik megszólaló Agárdi Gábor volt, aki a Jávor-villa előtt mesélt személyes élményeiről. Később mesélte Nemlaha György szerkesztő, hogy mikor az adásba kerülés másnapján Agárdi bement a színházba, a fiatal színészek úgy fogadták: Gabi bácsi, láttuk a tévében, eszméletlen jó fej ez a Jávor! Melyik színházban játszik? – eleveníti fel Kurutz Márton, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa az anekdotát.
S hogy én miért idézem éppen ezt? Ahogy Kurutz fogalmaz: nagyon könynyen felejtünk. Ezt a felejtést próbálja elodázni az archívum. Például azzal, hogy a Nemzeti Audiovizuális Archívum segítségével nemrég online is elérhetővé, böngészhetővé, kommentálhatóvá tették a régimagyar filmhíradók egy jó részét. A Filmarchívum munkáját segíti többek között a Magyar Távirati Iroda ugyancsak új szolgáltatása: weblapján elérhetővé váltak a huszadik századi hírügynökségi anyagok, és a korábban nem nyilvános, titkos jelentések is. Sokszor egy-egy ilyen régi MTI-hír nyomán tudják például beazonosítani a régi híradók szereplőit.
– Nem arról van szó – mondja Kurutz Márton –, hogy megváltozik a történelemszemléletünk, ha be tudjuk azonosítani mondjuk Gömbös Gyula fiát egy ludovikás tisztavatáson, vagy a kommentelő Rakovszky-unoka segítségével az egykori miniszter nagypapát, de mégis nagyon hasznos az ilyen együttműködés. Sokszor izgalmas pillanatokat élünk át, amikor összeállnak a történelem mozaikjai ötven-hetven-száz évvel az események után.
Mert számos esetben ilyen mozaikszerű híreseménydarabokból kell rekonstruálnunk egy-egy hiányos filmhíradót. Amikor még nem volt digitális technológia, videó, televízió, sőt még nemzeti filmarchívum sem, úgy készültek a magyar dokumentumfi lmek, hogy a régi filmhíradókból a készítők sajátos technikával emelték ki a szükséges képsorokat: egészen egyszerűen kivágták, amire szükségük volt.
És nyilvánvalóan mindig a legérdekesebb részletekre volt szükségük… Jó esetben a másolatként felhasznált képanyag eredetije külön dobozban megmaradt, de legtöbbször nem került vissza az eredeti helyére. Így születtek az azonosítatlan kivágástekercsek, az „Árvízi képek”, a „Sportesemények” és „Második világháború” feliratú dobozok. A munka eredményét igazolja, hogy a filmhíradók felújításának húsz éve alatt a hiányosan fennmaradt eredeti írásos források segítségével mintegy háromórányi anyagot sikerült visszailleszteniük az eredeti helyére.
– Hazánk egy verbális hagyományokkal rendelkező ország, ahol a filmre nagyon sokan pusztán mint szórakoztató műfajra gondolnak – indokolja Gyürey Vera, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatója, hogy az intézet tevékenységének, eredményeinek viszonylag csekély a hazai visszhangja. Mint mondja: ezért is tartják nagyon fontosnak az archívumban, hogy ne csak a játékfilmeket restaurálják, digitalizálják a munkatársak.
Itthon az sem volt különösebb szenzáció, hogy tavaly előkerült KertészMihály 1914-es, Erdélyben készített némafilmje, A tolonc, annál inkább Franciaországban vagy az Egyesült Államokban. Ennek fényében aztán nem meglepő, hogy itthon szinte nem is tudják, a Martin Scorsese alapította World Cinema Foundation a 2010-es évben Tóth Endre 1939-es, Két lány az utcán című drámáját választotta, mint a világ filmörökségének kiemelten fontos, megmentendő alkotását. A nagy körültekintéssel történő restaurálás sajnos ez esetben sem idehaza készül, bár a kutatás, háttéranyagok elkészítése a budapesti archívum feladata. Olaszországban már dolgoznak is a szakemberek a bolognai archívum laboratóriumában, hogy időben elkészüljön a kópia a májusi díszbemutatóra, amely a cannes-i filmfesztiválon lesz.
Gyürey Vera sajnálja, hogy nem itthon sikerült megőrizni és felújítani a Kertész-némafilmet, hanem Hollandiá ban. Ahol, bár a holland filmtermés nem tartozik a világ élvonalába, az állam kiemelten fontosnak tartja, hogy gondoskodjon nemzeti archívumáról. A Magyar Nemzeti Filmarchívum alapvető filmmegőrzési feladatait költségvetési támogatásból végzi, ám az legfeljebb a bér- és közterhekre elég. A filmfelújítási munkák elvégzéséhez tetemes pályázati forrásra, és pályázaton kívüli támogatásokra van szüksége.
– Ha viszont egyfolytában a forráshiány miatt siránkoznánk, az elmúlt húsz év alatt nem történt volna semmi – vélekedik Gyürey Vera. Aztán hozzáfűzi: be kell látni, a múlt megőrzése sokba kerül.
