Tamáskodás nélkül
– Mi az, könyvet csinált magának a Kieselbach? – kérdezte két nap óta már vagy az ötödik arra járó. A legutolsónak azt feleltem: végül is igen. Igaz, nem úgy, ahogy ők gondolták (és eredetileg én is):Kieselbach Tamás műgyűjtő életútja számokban-képekben. A galériásnak mindössze annyi köze van a kötethez, hogy kiadta. A főszereplő az 1929-ben született Hábermann Tamás, akinek édesapjához, az Olaszországba emigrált magyar orvoshoz írt levelei nemrég kerültek elő egy padlásról. S még mindig nem volna érdekes a történet, ha abban nem a vészkorszak rajzolódna ki sorról sorra. A kötetben szereplő fotók ugyan már 1933-ban elkezdik a kisfiú történetét, az azonban a gyerek girbegurba betűkkel írt leveleitől válik igazán izgalmassá. Arról nem találni utalást az albumban, miért költözött vissza Magyarországra az emigráns bajai család kétharmada: Tamás és édesanyja, Klein Rózsi. Ahogy arról sem, miért nevelte a gyereket onnantól fogva az anyai nagymama, özvegy Klein Józsefné, Hirschl Jolán. Mindenesetre a könyv gerincét a mindkét szülőjétől elszakadt, ennek ellenére hihetetlenül életvidám gyerek levelezőlapjai adják. Időnként kiegészítve a nagymama vagy az apai nagyszülők katonásan jobbra döntött soraival.
Eleinte az ember kedélylyel és némi nosztalgiával fürkészi a megsárgultságukban beszkennelt, franciakockás papirosokat: hogyan tanulja Tamáska a zsinórírást, hogyan tölt el egy egész vakációt a bajai Duna-parton, hogyan büszkélkedik el apjának biciklitudományával, és még inkább első áldozásával. Nem lehet még sejteni akkor, „hiábavaló” volt az elővigyázatosság, hogy a fiút idejekorán megkereszteljék. Egy washingtoni archívumból évtizedekkel később előkerült listára is odakaparta ugyan a gyerek neve mellé egy jóakarója, hogy „kereszténynek született”. Ennek ellenére a tizenöt éves fiút utoljára 1944. május 28-án, a bajai zsidók deportálása napján látták.
Anna Maria Hábermann pedig soha. Olaszországban új családot alapított édesapjuk ugyanis soha sem beszélt neki magyarországi testvéréről. Egy 2003-ban előkerült, levelekkel és fotókkal tömött utazóláda tehet arról, hogy az Olaszországban született orvosnőnek 67 évesen újra kell néznie az életét, mint egy mozit. Olyat, amelyben nem titkolják el, hogy apai ágon zsidó, és hogy volt egy bátyja, aki nem tért haza Auschwitzból.
Anna Maria Hábermann egy itáliai sajtótájékoztatón ismerkedett meg a magyar származású Tóth Ildikóval, aki épp akkoriban kapta kézhez Kieselbach Tamás legfrissebb kiadványát, egy 1956-ról írt kisfiúnaplót. – Csak úgy kerülhetünk közel a múltunkhoz, ha átéljük azt – szól Kieselbach Tamás tételmondata arról, miért volt egyértelmű, hogy kiadja Hábermannék könyvét is. Tamás levelei szerinte éppen olyan dokumentumok, mint Jancsi ’56-os naplóbejegyzései: történetek gyerekszemmel, utólagos interpretáció nélkül, tele érzelemmel.
– Érzelmek nélkül képtelenség normális, elengedett viszonyba kerülnünk a múltunkkal. Ez vonatkozik a művészeti múltunkra is. Hogy a magyar festészetet miért nem voltunk képesek soha ideális formában bemutatni, azt nagyon röviden, négy dátummal tudom megmagyarázni: 1919–1920, 1944–1945, 1956 és 1989. Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy elit nélküli ország vagyunk, az viszont tény, hogy ezeken a fordulópontokon tehetséges magyarok tömegei vagy meghaltak, vagy elmenekültek, vagy kényszerűen abbahagyták, amit addig csináltak.
Engem pedig leginkább az érdekel, hogyan szóltak bele ezek az események az egyéni sorsokba. Ám a bajai fiú történetét olvasónak hiába feszegetik agyátlelkét a kérdések: hogy-hogy benne egyetlen buzdító szóra sem lel a Papókának becézett apától? Lehet-e bármi magyarázat arra, hogy Klein Rózsi a közelgő háborúban magára hagyja a kisfiát? Hát arra, hogy Hábermann Aladár nem lopja ki őt már jóval ’44 előtt, tűzön-vízen át is magához, Olaszországba? A szerkesztők halvány utalást sem tesznek a lehetséges indokokra. Időrendbe rendezik a fotókat meg a leveleket és kész.
Ahogy nincs válasz arra sem: véletlen-e, hogy Tamás könyve – amelyről szólva egyébként Kieselbach sem tagadja a nevek bűvös erejét – épp a holokauszttagadás bűncselekménynyé nyilvánításának napjaiban jelenik meg. A galériás csak annyit mond, hogy semmilyen irányból nem hajlandó belépni az aktuálpolitikai erőtérbe. Csak egy könyvet akart csinálni. Tudja, hogy elcsépelt már a szó, de szeretettel.
