Mácsai Pál évekig harcolt, hogy ne a zenés Madách Színház részeként tartsa őket számon a fenntartó fővárosi önkormányzat. Nemcsak azért, mert a két színház művészeti koncepciója nem egyeztethető össze egymással, hanem mert a zenés színházat kevesebb pénzzel támogatja a főváros, mint az Örkényhez hasonló művészszínházakat.

A függetlenedéssel a támogatásuk is nőtt nyolcvanmillió forinttal. Ez a pénz egyelőre elég, ki lehet belőle jönni – mondja az eddigi művészeti vezető, Mácsai Pál. Posztját most már ügyvezető igazgatónak hívják, és nemrég hirdette meg a szokásos pályázati formában a fenntartó.Mácsai nem akar álszerénykedni, úgy gondolja, valószínűleg nem lesz más pályázó. Ez lesz az első évaduk, amikor szakszerűen tervezhetnek négy bemutatót.

Nem úgy, mint eddig, mikor két premierre volt elegendő az állami támogatás, a többire meg úgy kellett összekaparni a pénzt. Az Örkény mindvégig az ellehetetlenülés határán táncolt, igaz, ahányszor Mácsai jelezte a veszélyt a fővárosnak, cseppentettek némi pótlékot a színháznak. De ez hosszú távon nem működhet így, hiszen a színház már régóta nagy apparátussal működik, komoly repertoárral és terjedelmes szereplőgárdával.

Mi kellett ahhoz, hogy végre belássa a főváros, nemcsak művészetileg, hanem szervezetileg is önállósítani kell az Örkényt? – kérdeztük a direktort, aki szerint az elmúlt nyolc év munkája tette elodázhatatlanná, hogy korrekt körülmények között működhessenek. Eddig sem azért maradtak közös kasszán a Madáchcsal, mert nem bizonyítottak, sokkal inkább a budapesti forráshiány miatt „csúszott” a váltás.

Ez persze csak a kezdet. Tervekből van temérdek. Mivel több előadásuk is stúdióhelyszínért kiált, szükség lenne egy újabb játszóhelyre is. De nem úgy tervezik, hogy mástól veszik el, hanem találni szeretnének egy alkalmas helyet, mint ahogy annak idején a Katona József Színház is lelte a Kamrát. Stúdiónyitásra mindig akkor kerül sor, ha a helyzet –vagyis a műsor, a színészek, a nézők, a színház maga „kiköveteli”. A társulat bővítését is a stúdió hívná elő, öt-nyolc ember üdítő mozgásban tartaná a csapatot.

Azt kérdeztem Mácsai Páltól, mely előadásokat tartja emblematikusnak az elmúlt kilenc évből. A Jelenetek egy kivégzésbőlt, a Borisz Godunovot, Finitót, az Apátlanult, a Jógyerekek képeskönyvét, A Sötétben Látó Tündért, és a Piszkavasat említi.

Aztán beszélünk arról is, hogy a művészszínházaknak –a pletykákkal ellentétben – kifejezett érdekük, hogy legyen konkurenciájuk. Pláne, hogy a hétköznapokban a médiából ömlő kommerszet kicsit felülírja a jó színház erős energiája. Erről meg az jut eszembe, hogy a Játékszín igazgatói pályázatának szakmai zsűrijében ülve ő is áldását adta arra, hogy Balázsovits Lajos bulvárműhelye továbbműködjön.

Éppen olyan programmal, amelyet a Madách Kamarából kiűzött. Mácsai erre azt válaszolja: ha lett volna elfogadható művészszínházi pályázat, harcolt volna érte. De mivel a fi atalabb generációhoz tartozó pályázók dolgozata komoly szakmai hibákat tartalmazott, képtelenség volt rájuk szavazni.

Mácsai úgy véli, nem lesz más pályázó a színház élére