Kaleidoszkóp

Szinte áttekinthetetlen, ami e verseskötetben kavarog. Történettöredékek, életrajzi események, személyiség változatok, alteregók, mutánsok, gyorsan múló állapotokban, hangulatokban megképződő narrátorok. Versnyelvek, beszédmódok, poétikák, műformák, írástechnikák. Olvasható itt olyan mű (mindjárt a nyitódarab, A stigma ártere), amelyet egy 1994-es A stigma krátere című kötetének anyagából írt egybe Hizsnyai Zoltán. Vannak, amelyek dátumuk szerint évek óta foglalkoztatják, nem tudni, ez lesz-e végleges formájuk.

Akad, A menekülő holofon (a fogalom utalás arra, hogy az emlékezetnek egyetlen részlet is elég, hogy az egészet előhívja), amely hommage-ként a kezdeti idők egyik nagyhatású alteregójához, szerepváltozatához, a „jeles közép-európéer literátor és szellemi világkalandor” Tsúszó Sándorhoz mutat vissza. Ahhoz az identitás sokféleségét felismerő és ezzel játszani kezdő időszakhoz, amely Hizsnyai Zoltánt azonnal bekötötte az éppen megjelenő posztmodern irodalomba, mi több, a fordulat egyik jeles és kedvelt személyiségévé emelte. Időben, térben átalakuló, felülírt, újraértelmezett szövegek, tele erővel, energiával. A sok tételes, zenekari műveket idéző szvit után három, Parti Nagy Lajos, József Attila, Ady Endre egy-egy (mester)szonettjére komponált szonettkoszorú, három, az áhítatostól a közönségesig különféle nyelvi regiszterekben beszélő erotikus szerenád, majd epikus szövöttségű, esetleg éppen anekdotikus versek következnek, s a kötetzáró, rongyszőnyegként szövött címadó mű, az Ének.

Mintha kaleidoszkópba tekintenénk. Amelyben minden van, s minden a többivel alkalmi és könnyen bontható, tehát jelentőség nélkül való összefüggésben. Amint épp kirajzol valamit. De a kirajzolt nem is fontos, hiszen az egész egy mozdulattal bármikor átrendezhető, eltörölhető. Csak a kirajzolás a lényeges, a disszonanciák, ellentétek, különféle feszültségek ellenére, vagy éppen velük, általuk megteremtett alkalmi egyensúly. A jelentés sem, csak a nyelv bravúrja, a felkészültség, a tehetség demonstrációja, a megképződő forma, a pillanatra megjelenő szomorúság, bánat, boldogság, az öröm fényköre, mulandó szépsége. A nyitottság, a megragadó elegancia, ahogy voltból van lesz, ahogy a jelenben a megtörtént történetek fragmentumaiból megjelenik egy újabb, talán a jövőt is elérő történet. És mi végre?

„Ami megtörtént velem: az volt öntőformám. Ami nem történt meg: az voltam én” – hangzik súlyosan, tisztán A stigma árterében. A kötetzáró Ének sem másként: „úgy érti mi / minden lenne ő ha / lenne egyáltalán /mindösszesen / úgy istenigazából egyvalami”. Ha csak én-ek vannak, akkor nincs megkülönböztethető én, ha csak nyelvek vannak, nincs megkülönböztethető nyelv, ami nélkül nincs saját világ: nincs maradandó életmű. Ének.

Hizsnyai Zoltán most múlt ötvenéves. Még bármi megtörténhet.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.