Nem szerencse, hogy állandóan figyelt, érteni akarta a világot maga körül? Nem szerencse, hogy közeli rokona népművelővé lett és rábeszélte, írja le, amiket átélt? Nem szerencse, hogy bár nem sokkal később elvették 75 hold földjét, csak rövid időre hagyta abba, és hamarosan újra hatalmas iramban kezdte ontani magából az emlékeket? Nem szerencse, hogy még pályadíjakat is nyert a szövegeivel, ami csak erősítette ambícióját, hogy megmutassa szülőhelye, a kiskunhalasi tanyák életét a XIX. század közepétől az ötvenes évek végéig?

Nekünk még az is szerencse, hogy föld híján több ideje volt foglalkozni az írással. Meg az, hogy csak 1956 után lett olyan ember a halasi művelődési központ igazgatója, aki megpróbálta cenzúrázni a szerinte „rendszerellenes” mondanivalót.

Az már viszont tényleg nem szerencse kérdése, hogy összegző tanulmányaihoz forrásként használta a feljegyzéseket a múlt századot kutató történészprofeszszor, Romsics Ignác. Nem véletlen az sem, hogy felismerte, megfelelő szerkesztéssel érdemes volna a több ezer oldalas anyagból egy kötetet összeállítani a nagyközönség számára is: hadd olvashassa mindenki izgalmas dokumentumregényként! Én legalábbis úgy olvastam, még azt is ide merem írni: a Puszták népe párdarabjaként. Illyés Gyula a nincstelen cselédek életét ábrázolta, ez a könyv pedig az önállóan tevékenykedő, de mindig csak éppen hogy felszínen maradó alföldi parasztgazdákét.

Csonka emlékezete évtizedek távolából is viszonylag jól idézi föl az eseményeket, a kiegyezés utáni időktől a világháborúkon át az ötvenes évekig. És nem szégyelli leírni, amit tapasztalt. Két év hadifogság alatt ukrán gazdáknál kell dolgoznia, lássuk, hogyan mutatja be a helyzetet, miután 1918-ban hazaérkezik: „Amíg odavoltam, nagy változás történt.

A feleségem kifizette minden adósságunk, nem tartoztunk senkinek. (…) volt a feleségemnek még ezerkoronása is, amit azelőtt nem is láttunk. (…) Amikor hazakerültem, volt nálunk egy orosz fogoly munkára kiadva. (…) Az Iván, aki utoljára nálunk dolgozott, Harkovból származott, de a szülei földmunkások, parasztok voltak. Elég ügyes és dolgos volt, és a parasztmunkát jól értette. Jól tudott lovagolni, mint a legtöbb orosz, és már a magyar szót is törte.”

Nem érdekel, hogy nyilvánvaló, az amatőr szerző szövege nehezen volna olvasható az értő szerkesztő közreműködése nélkül. Érzem, milyen sokat ismételné magát, ha engedte volna neki, mennyi fölösleget kellett lehántania róla, hogy feszesebb, és így élvezetesebb legyen. Milyen sokat segítenek a pontos eligazító jegyzetek. Mégis az a lényeg, hogy ez a nagyszerű parasztember hogyan érzékelte maga körül a világot, hogyan építette föl magában saját kulturális és erkölcsi világrendszerét.

A legjobb részek azok, amikor csak halmozza egymásra a történeteket. Ilyenkor profi megfigyelő. Amikor pedig belejön az írásba, és már magyarázni is akarja a világot, hirtelen amatőrré válik megint. De ez sem baj, mert nagyon is érdekes, ahogy a története és magyarázata ellentmondásba kerül. A hozzáértő kéz segítségével így áll elénk, amit a kitűnő cím ígér: Csonka Mihály élete és világképe.