A félelem és a sötét ármány ura
Jellemző pillanatot választott Simon Sebag Montefiore annak szemléltetésére, hogyan reagált a sztálini évtizedek egyik legaljasabb vezetője a Bolsevik Párt titkára (1922–1953) várható halálára. Az öreg bolsevikok (Malenkov, Vorosilov, Molotov), akik abban a szerencsében részeltettek, hogy túlélték a kiszámíthatatlan és kegyetlen „vörös cár” uralmát, őszintén siratták Sztálin „elvtársat”. A marsall és generalisszimusz haldoklása idején javában zajlott – kínzásokkal, deportálásokkal és kivégzésekkel – a zsidók és az orvosok elleni terror. Ez is oka lehet annak, hogy jó tizenkét órán át nem akadt orvos, aki hozzá mert volna nyúlni az agyi katasztrófa áldozatához.
A rendszer működési mechanizmusának megértése a legnehezebb. Miközben Sztálin agonizál, a hajdani külügyi népbiztos, Vjacseszlav Molotov nem tudta, hogy exnejét a Lubjankában vallatják. Amit végül Berija a vezér halálában reménykedve állíttat le. Hogy végül Sztálin halálát követően pár hónap múlva egy kampóra akasztva várja halálos ítéletét – egykori harcostársaitól. 1953. március 9-én az egész Szovjetunió és a „béketábor” siratta a generaliszszimuszt, aki közel húszmillió embert megöletett, huszonnyolcmilliót deportált, és 18 milliót küldött a Gulagra. Nem számított, hogy régi elvbarátokról, harcostársakról, trockistákról vagy ellenforradalmárokról van szó. Volt, akinek mindössze annyi bűne volt, hogy jelen volt második felesége, Nágya Allilujeva öngyilkosságánál (Polina Molotova adta neki a pisztolyt 1932-ben, a háború után ezért kellett bűnhődnie a lágerben). Nem kímélte saját családját sem, a Szvanidzék és az Allilujevek ugyanúgy megszenvedték a sztálini terrort, mint bárki más. Halálával ugyanakkor nem szűnt meg a fojtogató diktatúra, de föl lehetett lélegezni. Irtóztató volt a félelem, amit pályafutásával és a terror örökké kiújuló hullámával több generáció emlékezetébe beégetett.
Amikor a németek 1941-ben megtámadták „szövetségesüket”, nem akarta elhinni. Hitler tábornoki karának magánakciójára gyanakodott. Minszk eleste után összeomlott: „Minden elveszett. Feladom. Lenin megalapította az államunkat,mimeg elbasztuk.” A háborút a modern Rettegett Ivánnak az életben hagyott tábornokok – közülük elsősorban Zsukov, s nem Vorosilov vagy a lovasságot a tankoknál hasznosabbnak tekintő Bugyonnij – nyerte meg. Joszif Sztálin Jalta után mindazokon bosszút állt, akik jelen voltak gyönge pillanataiban.
Grúz volt, ha táncolt, evett-ivott vagy énekelt. De akit gyűlölt, azzal csak oroszul beszélt. Gyerekei közül a részeges Vaszilijban kevés öröme volt, az első házasságából született Jakovot ’43-ban ki tudta volna menteni a németek fogságából, de nem tette. Szvetlánát, a terror és politikai intrika világa elől elrejtett lányát imádta, ám tehetetlenül nézte kudarcos házasságait. Montefiore ügyesen kiaknázza a megnyitott sztálini archívumok dokumentumaiban rejlő lehetőségeket. Dramaturgiailag rendezett könyve – melyet Nágya halálával vezet be – nem elsősorban a Jezsovokkal, Zsdanovokkal magát körülvevő politikusra és hódításaiban is kegyetlen hadvezérre, sokkal inkább a sérülékeny, frusztrált és komplexusos személyiségre koncentrál. A forrásanyag imponáló, a kép, mely Sztálinról kialakul bennünk, lesújtó.
Merthogy az nagyon is valósághűnek tűnik.