Ha templom és Dunaújváros, akkor sok szakmabelinek ugrik be azonnal, hogy persze: Nagy Tamás híres evangélikus temploma! Amikor az M6-os felől, északról érkezünk a városba, a depó- és diszkontövezet után ez az első erős hatás: a temető túloldalán a téglaegyüttes kiragyogó vöröse, egyben kifinomult egyszerűsége, az erdélyi erődtemplomokra emlékeztető zártsága, ugyanakkor tojásalaprajzú, mindenfelé lekerekített nyugalma és konkrétan, szimbolikusan is sokszínű jelszerűsége.

Környezetről tudomást sem vevő pöffeszkedés, mérettel helyettesített hagyományok

Haladjunk ezután tovább a központ felé, és a lakótelepi házak között újra Erdélyben érezhetjük magunkat, csak egészen másképp. A Római és a Dózsa városrész lábánál, három út kereszteződésében épült meg ez a már-már bazilika méretű főtemplom, amely tértől és időtől függetlenül rögtön azokat az agresszív betonkolosszusokat juttatja eszünkbe, amelyekkel a román ortodox egyház kívánta jelezni ott – konkrétan és szimbolikusan is – a rendszerváltás utáni új országfoglalását. Ugyanaz a keresztcunami (díszletelemként használva agyon toronyfalaktól a kupolákig), a környezetről tudomást sem vevő pöffeszkedés, a mérettel helyettesített hagyományok, részleteiben meg persze az itt-ott hideglelősen kisstílű, „Tüzép”-anyagok. Alsó oldalához ráadásul egy plébániaépületet is hozzátapasztottak, amely természetesen sem színével, sem formájával nem passzol a nagyobb templomtesthez, hogy a magyar építészetben már amúgy is legendás, szinte „bólogatós kutya” státusra szert tevő, tetőtéri kutyaól ablakok itteni büszke sorát ne is említsem.

Bent ez később érthetővé válik ugyan, de a templom ráadásul nem a katolikusoknál hagyományossá vált hosszanti, főhajó-mellékhajó alaprajzot választotta, hanem a kupolával megfejelt centrálisat – és ez még inkább azokra a bizánci formákra emlékeztet. A főtemplom hosszúra nyúló építkezése sem ígért sok jót: háromszögletű telkét még 1992-ben, egy ingatlancsere után adta át az önkormányzat, és építészt is gyorsan választottak egy pályázaton (Oláh M. Zoltánt, a Konstruma Kft. vezető tervezőjét), de a kész épület felszentelésére végül csak több mint 16 évvel később kerülhetett sor. A lejtőbe fúrt cölöpökön áll, ezek adják belső oszlopait is, az előre gyártott beton falelemeket pedig egy bonyolult acélrácsszerkezetbe illesztették bele – az akkor készült képek szinte gótikus könnyedséget ígértek.

Hát ebből csak a hajdani karcsú, pajzs formájú ólomüvegekre hajazó, de suta kontúrú ablakok maradtak biztonságra törekvő katedrálüveggel, két év után a réz kupolasapka sem csillog, a világos falak pedig a nap erejétől, a vízlefolyásoktól gyorsan hozzászürkültek a környező lakótelepi házakhoz. Pontosabban hozzászomorodtak – és ezek után a mindenkori templomos alapkérdés (hogyan jelenjen meg a transzcendencia egy profán környezettől körülvéve, hogyan idézhető meg Isten a téren keresztül?) nagyjából értelmét veszti. Belül ugyan valóban főtemplomi a tér, és az újgótikát imitáló fémszerkezet is egyszerre fogható fel szelíd múltfüllentésnek: egy régi, innen szebbnek látszó kor, de az iparváros megidézésének is.

Hiába azonban a centrális, kupolás tér (amit az építészek gyakran – már csak a geometria szabályai miatt is – a leggazdaságosabb templomtérnek tartottak-tartanak), a függőleges fénytengely nem lesz olyan, egy fensőbbség jelenlétét sugalmazó világtengely ég és föld között, mint mondjuk Csete György templomaiban. Győzött inkább a megszokás és a liturgikus praktikum: a gyülekezet nem körbeveszi papját (akinek így hátat sem kell fordítania senkinek), hanem mindenki szemben ülve hallgatja. Ezért nem került a szószék és az úrasztala sem középre, hanem inkább előre, az apszisba. És így én sem a transzcendenciát kutatom itt, hanem azon tűnődöm, vajon miért lett főtemplomhoz méltatlan, szinte garázsajtó a bejárat, és miért háromszög alakúak a harangtornyok.