Egressy Zoltán első prózakötetének hősei nagy bajban vannak, s legtöbbször éppen –ártalmatlannak tűnő – életéhségük, boldogságvágyuk miatt. Amely éhség, vágy eredménye (élet, boldogság helyett) zömmel állandó levertség, sűrű ivászat, elmagányosodás, gyakorta fiatalkori, gyakorta erőszakos halál. A Most érsz mellé karakterei ennek ellenére a társadalom megbecsült, de ha az nem is, semmiképp sem deviánsnak látszó tagjai. Akad köztük csöndes, vidéki könyvelő, virágtermesztő és -árusító nő, szalvétában utazó sikeres vállalkozó.

Ám ez valóban csak a látszat. A világnak mutatott ábrándos önkép. Egressy az ezek mögötti titkos életeknek jár utána. Ahol a nyájas könyvelő huszonéves pesti lánnyal egyeztet randevút internetes társkeresőn, mely portálon maga is huszonévesnek adja ki magát, s a találkozót nem mondja le akkor sem, mikor már biztos: kisvártatva menthetetlenül lebukik. Nem ijed meg; azt gondolja, hátha. De ez nem a mézes-mázos Meseautó, itt nincs hátha: könyvelőnk a következő vonattal kulloghat vissza egykedvű életébe. Ahol a védtelennek tűnő virágos lány három fiúját teszi el láb alól. Földarabolásukat sövényvágóval végzi, nejlonzacskókban hordja ki a maradványokat a kertbe, a disznóvágásos időkből megmaradt darálóval pépesíti a testrészeket, majd a masszát néhány ásónyomnyi mélységben eloszlatja a földben. A talajnak is jobb, magyarázza szenvtelenül, ha nem átabotában szórja szét a felszínen. Ahol a szalvétavállalkozó meleg férfitól valahol a spanyol éjszakában – kocsmáról kocsmára botorkálva – tudjuk meg, miként fojtotta vízbe szerelmét, s ahol nem vár könnyebb vég rá sem. Erősre és hülyére issza magát, fölpiszkálja a helyi vagányok „verekedhetnékjét”, akik az ivó előtt kapják el. Villannak a kések, s a fiúknak olyan gyorsan jár a kezük, hogy szinte nem is fáj, ahogy a pengék a húsába hatolnak. A vég előtt kicsit figyeli még, mi történik, egy kicsit még magánál van, de a bírhatatlan feszültség akkorra már föloldódik; legalább az nem feszíti már.

Egressy belső monológokból épülő könyvében torokszorító történetek idéződnek föl, érzékeny, egyenletes színvonalú, hordaléktól mentes, sokszor verssor sűrűségű mondatokból, melyek úgy keresgélik a létbe vetettség legtitkosabb rezdüléseit, mint megannyi nehezen tapintható pulzust. Ez már önmagában egységessé teszi a gyűjteményt, ám nem csupán ettől az. Figuráit összeköti, hogy rendre válságos állapotban leledzenek, a könyvben előrehaladva pedig az elsőre zártnak tűnő kisprózák fokozatosan egymásba fonódnak. Aki az egyik novellában még mellékszereplő volt (netán csak szóba került), az a következőben főszereplőként tér vissza, ahol a másik epizodista. Ennek és az átgondolt kötetszerkesztésnek köszönhetően a könyv végére egy hosszú körsvenket is tesz a szerző. Áthatol a falakon, az életeken, a tragédiákon, föl- s megmutatja: szétszálazhatatlanok sorsaink. Hogy egymáséit teszszük – még itt, a valónak gondolt valamiben – azzá, amivé. S hogy abban a sok-sok nehezen tapintható pulzusban nem az életéhség, hanem halálvágy veri az ütemet.

Egressy Zoltán: Most érsz mellé, Kalligram, 203 oldal, 2700 forint