Terelés nélkül
Bevallom, életemben nem hallottam Nino Caffè nevét. Ami azért volt mindmáig veszteség – és ez menti a magánközleményt –, mert a huszadik századi olasz nagyszerű festőnek bizonyul a Kasser-Mochary-kollekció kiállításán. Képének címe Behavazott park, témája sok-sok hógolyózó római papocska, a lényege azonban szeretet és irónia, balsejtelem és komiszság, festőiség és eredeti világlátás. Caffè nemcsak a Nemzeti Galériában mutatkozik groteszk témákat művészi erővel feldolgozó mesternek, a papok és az artisztikum – ilyenkor az ember utánanéz – életművének a lényege. Ezek a reverendások olykor fekete kispapok, olykor tűzvörös kardinálisok, előfordul, hogy porolóval helytelenkednek, de az is, hogy rettenetes rőt ördögöket hajkurásznak, a lényeg azonban abban a piros csíkban is megmutatkozik, amely itt Pesten egy hanyatt esett padre fekete zokniján felvillan: a vidor abszurditást hitelesítő, nem alkuvó eredetiség.
A magángyűjtemények ilyen szabálytalan meglepetésekkel szolgálhatnak. Idesorolhatjuk most a pointillista Signac nagy tusrajzát, ezt a kovácsolt vasdísz szeszélyével és erejével összefogott tájat, ide Josef Israelsnek, ennek a nálunk alig ismert holland tizenkilencedik századinak a végtelenül gyöngéd, kifi nomultan változatos egyetlen vázlatát. Derainről, a Vadak sztárjáról és a kubizmus alapítójáról ismét kiderül, hogy mintha fordítva tette volna meg a hazai Nyolcak útját: az első világháború után súlyos, mély tájakat és portrékat festett, tele a kolorizmus és a konstruktivitás emlékével. Wotruba talányos konstruktivizmusa és Hrdlicka izgága türelmetlensége viszont újra felkelti a provinciális sznobizmus gyanúját: nem figyelünk az osztrák modernekre; a szobrászokra sem.
A magángyűjtő azt gyűjt, amit a vonzalma és a szenvedélye diktál, továbbá amit a pénze megenged. Szuverén és szubjektív. Így aztán könnyű a kiállításkritika dolga, nem kell koncepciót, elméletet, következetességet számon kérnie, nem is lehet. Nála már csak a látogató van előnyösebb helyzetben, a néző, aki műveket élvez vagy kihagy, mindenféle kötelezettség nélkül. Nem kényszerül folyvást művészettörténetből vizsgázni, amint teszik ezt vele akarva-akaratlan a kronologikus kiállítások, nem terelik kötelező és kitartó mai kurátori vezéreszmék. A magángyűjtemény legfeljebb nyájasan körbevezeti, meg-megáll egy-egy műnél, esetleg büszkélkedik, ezt teszi ez a magyar származású amerikai család alapította fundáció is.
Hogy a Rodin-kollekciójára okkal büszke, azt az is érti, aki nem hasonlítja össze a tíz tételt a Szépművészeti Múzeum Rodin-kínálatával. Kivált, hogy a szép késői öntvények mellett két márványt, köztük a bravúrt, érzelmet és ellentétet mesterien egybefogó Fiatal anyát is megtalálja. Izgalmasabb azonban, hogy innen az európai szobrászat teljes vonalát mégiscsak megmutatják. Bourdelle szeszélye után Maillol sallangtalan fensége, egy korai Picasso, amely a kékrózsaszín korszak érzékenységét kívánja kemény bronzba rögzíteni, hogy felvezesse Picassóék találmányának, a kubizmusnak szobrászvonulatát. Archipenko, Zadkine, Lipchitz – az alapító atyák, akiket mind a cári Oroszország szült a klasszikus kubizmusnak, főművek súlyával vannak jelen, a meglepetés azonban egy expresszív, heves bronzportré, amellyel a kubista Lipchitz-képet árnyalja a magánygyűjtemény.
Mindez mintha mind Marino Marini miatt történnék. Ha nem derülne ki a gyűjteménytörténetből, a közönség akkor is látja, hogy az alapítók egyik nagy szenvedélye, az a bizonyos kívánatos elfogultság a nagy olasz műveiben testesül meg. A kiállított bőséges grafikai anyag ellenére ugyan továbbra is szobrászóriásként fogjuk a lovaskompozíciók mesterét tisztelni, de ebben megerősödhetünk, mert az utóbbiak teljességgel képviselik a háború utáni életművet. Vele azt a különös-tragikus világérzést, amely a hőkölő Kis lovast, a némább, s ezért tragikusabb Kompozíciót, s kivált a két léptékben is felkavaró Csodát feszíti.
A kiállításnak, szó volt róla, nincs vezéreszméje. A teremcímek – Aranykor, Boldog világ – éppoly kevéssé kötelező érvényűek, mint a dúsított kiállításcím. Az élmény igényes vendéghangversenyekéhez hasonlítható inkább, amelyeken a publikum csak úgy élvezi a ritka műveket.
