– Ismeritek a tapskört? – kérdezi a tizenegyedik béseket Gyevi-Bíró Eszter drámapedagógus, mozgástanár, aki, mint az atléta a futórajt előtt, úgy készül az első drámajátékára. Rogyasztott térd, összefordított tenyerek, koncentrált figyelem. Az újbudai Nemes Nagy Ágnes Gimnázium drámatagozatos osztályát csöppet sem lepi meg a feladat, villámgyorsan csapkodják a tenyerüket, így is hat perc huszonhét másodpercbe telik, még végigér a kör. Hogy hogyan jutunk majd ettől a stopperre tapsolástól Réti Anna Fregoli szindróma című táncelőadásáig, azt ezen a ponton még elég nehéz belátni. Helyette megint gyakorlat jön: a körben állóknak egyenként kell áthaladniuk a termen, és helyet cserélniük valakivel. Nem lehet nem észrevenni, mekkora kín ez a mellekkel, pihebajszokkal küzdő kamaszoknak. Aztán kiscsoportos munkában asszociálniuk kell – az álarc szóra. A játékkedv ragadós, a Trafó beavató programjának koordinátorával, Juhász Dórával mi is kedvet kapunk a szógyűjtögetésre. Írjuk, hogy smink, szerep, gátlás, megfelelési kényszer. És hallgatjuk, hány gimnazista emlegeti álarcai kapcsán a félelmet.

Minden a szavak körül forog

Mint egy jól menő turkáló bálabontáskor, úgy néz ki egy héttel később a Trafó színpada. A nézőteret pedig majdnem teljesen megtölti a beavató színházi programban résztvevő öt gimnáziumi osztály. Diszkrét kuncogással nyugtázzák, ahogy a Cirque du Soleilt megjárt mokány táncos, Újvári Milán átlag kétpercenként hasast ugrik egy embermagasságú rongykupacba. Moraj hullámzik végig a termen akkor is, amikor a táncos-koreográfus Réti Anna hátul gombolódó otthonkájából kifelé nyúlkál, s mint egy szatír, időnként a saját fenekébe markol. A vég nélkül cihelődő két alak túrja, hajigálja, kifordítja, ráncigálja, s a másikról időnként lelopja a ruhadarabokat. Évődnek, cicáznak, de mindig csak egyegy percig azok, akik.

Mit lát mindebből egy tizenhat éves? Vagyis mit ért? És hogyan kapcsolja be azt a saját életébe? Körülülik az osztályok a színpad közepére táblát állító Gyevi-Bíró Esztert, rongykupacuk szélein, már utcai ruhában üldögélnek a táncosok. S a majdnem teljesen szótalan előadás után hirtelen minden a szavak körül forog megint. Először azt kell összegyűjteni, miben látják magukat jónak és miben gyengének a srácok. Érdekessé akkor válik a faggatózás, amikor az a bizonyos mindennapi álarc újra előkerül. És bebizonyosodik, mennyiféle arcot használunk a családtól a baráti körön át a hivatalig. – A felnőttek szerepei közül melyik zavar leginkább? – fűzi tovább a fonalat Gyevi-Bíró, s az Alternatív Közgazdasági Gimnázium szószólója olyan határozott nyugalommal sorolja az utált jellemeket, mintha a hétfőre betanult memoritert szavalná: válás miatt depressziós anya, tenyérbemászó nevelőszülő, munkamániás apa, unalmas tanár.

Érezni, hogy már csak egy nagyobbacska ugrásra vagyunk magától a produkciótól. Most meg kell fejteni, mi lesz az eredménye annak, ha szerepekbe kényszerítik az embert. „Frusztráció!” „Lázadás!” „Beletörődés!” „Önpusztítás!” „Rejtőzködés!” – harsognak az ötletek (vagy tapasztalatok) a tér különböző sarkaiból. És váratlanul megfogalmazódik egy olyan mondat is: ez az egész ruhakupac itt nem más, mint megfelelési kényszerünk metaforája. Összes szerepünk egy csomóban. – És jó lenne vigyáznunk –fejtegeti egy tizenöt éves lányka –, hogy ne jussunk oda, ahová a játékban Réti Annáék: hogymár mi felelünk meg a gönceinknek, nem pedig azok nekünk.

Új nézőnemzedék?

„Színesebb, emberibb és egyre közelebbi művész-közönség viszonyra van szükség. Új generációt nevelnünk, amelyik képes kell hogy legyen színpadi produkciókat több szempontból is átgondolni” – magyarázza a módszerről Gyevi-Bíró Eszter, akinek a legfőbb célja az, hogy gondolatokat generáljon ezeken a „beavatásokon”. „Valójában az én moderátori szerepem is modell a gyerekeknek, ha azt látják, hogy senkit nem hurrogok le, hogy többféle megoldás lehetséges. Meg kell tanulniuk véleményeket ütköztetni úgy, hogy közben eltűrik a másikét is. A Trafó fél éve megújított beavató programjába már a művészeket is bevonjuk. A végére általában gyönyörűen beavatják őket a saját előadásukba –a gyerekek.”