Ha igaz lenne, amit évszázadok alatt a művészet megtisztító, emberjobbító hatásáról összehordtak, akkor a kritikusok is hihetetlenül jó emberek volnának, de legjobbak mégis a művészek.

Az életük egyetlen megmerítkezés, a zsenikkel és a kimondhatatlannal való társalgás, boldogság és a boldogság átadása.

Aztán mégsem.

Vagy talán többnyire nem, mert vannak ellenpéldák.

Voltak. Volt.Ágai Karola olyan volt, mint akin fog a zene hatalma. Tiszta volt, szép, makulátlan. És ennek megfelelő volt a hangja is, áttetsző, de soha nem metsző, sosem éles, és valahogy mintha nem lett volna polír rajta, mindig volt valami furcsa, matt izgalma. Olyan volt, amilyennek az ember elképzeli a koloratúrszoprán énekesnőt: szőke, légies, titokzatos. Olyan volt, amilyennek látszott, az volt, aminek látszott. Csodálatosan egyanyagú asszony. Nem készült vele interjú, amelyben többet árult volna el magáról, mint a színpadon.

Ágai Karola nem csak hazai ügy volt, nem csak a legnépszerűbb operaénekesnők egyike, nem csak az, akiről legendákat meséltek, aztán vagy hisszük, vagy nem.

Amikor Walter Legge hallotta őt az Operában, szervezett számára egy Metropolitan-meghallgatást, persze, hogy megfelelt, kint is énekelt. A hatvanas években ez még nem ment olyan egyszerűen sem részünkről, sem részükről. Akikért megharcolt a New York-i színház, azokért érdemes is volt. Nyilván ez nem bizonyít semmit. Ami most bizonyítéknak marad, az a hagyaték, a magyarul énekelt nagy koloratúrszerepek lemezeken, és persze, Melinda, akinek árnyékát azóta sem ugrotta át senki, ahogy elnézem a helyzetet, nem is nagyon fogja. Melinda bennünk már először mindig az ő hangján fog megszólalni. Ágai Karolát szerették itthon, szerették a nagyvilágban, furcsa módon a Kossuth-díjat mégiscsak tavaly adták át neki, az életművéért. Most tehát arról szólhatnak a hírek, hogy elhunyt Ágai Karola, Kossuth-díjas operaénekesnő.