Bizonyos szempontból igazolódtak a balsejtelmek: a méret a lényeg. Az otthoni tévén nézve a Metropolitan Opera tavalyi évadzárását, az élmény nem akkora, mint a MüPában kifeszített vásznat bámulva. Az ember amúgy is hajlamos azt hinni, hogy az operaénekesek az életnagyságnál jóval nagyobb teremtmények, és ezt a szép elképzelést alaposan megtámogatja, ha a sztárokat hatalmas vásznon lehet látni. Más kérdés, hogy közben ugyanazt teszik, mint bárki más, izgulnak, izzadnak, páváskodnak, interjúkat készítenek és adnak, azért mindezt felfokozva csinálják. Nincs elég nagy televízió odahaza, hogy ezt a felfokozást megmutatná.

Hiányzik az egyidejűség. A DVD-vel biztosra megyünk, tudjuk, hogy nem lesz katasztrófa, különben nem lenne DVD sem. Emlékszem arra a borzongásra, amikor aMet ügyelője fölött megláttam az órát, és egyértelművé vált, hogy az időeltolódást leszámítva ott is annyi az idő, mint itt. Ha a karmester szívszélhűdést kap, ha a basszista alatt megnyílik a színpad, ha a mezzo belezavarodik a koloratúráiba, mindannyiunk előtt teszi. Ha nem nevetnek, megbuktak. Ha megbuktak, nincs DVD sem, így hát, aki nem látta az élő közvetítést, az úgy ülhet le a video elé, hogy tudja: nem buktak meg.

Tényleg nem, de ha elhagyjuk a hatalmas formátumot, akkor azt is elmondhatjuk: akárhogy erőltetik Elina Garancát, nem tökéletes Hamupipőke. Az ő szintjén nem tökéletes, vagyis nem anyanyelve Rossini. Csinos és szőke, de pont ilyen a szerepformálása is, álruhában van a királykisasszony. Nem az történik az opera végére, mint a jó mesében, nincs forradalom, amelyikben kiderül, hogy az érdem diadalmaskodik, magasra kerülnek az arra méltók, hanem helyreáll a világrend, Borsószem hercegkisasszony alól kiveszik a borsót, az ellenforradalom győz, jöhet a restauráció.

De nem akarok úgy tenni, mintha Rossini operáját eddig a fantasztikus cselekménye miatt szerettem volna. Viszont be tudok számolni az izgalmatlanság örömeiről is. Például arról, hogy az ember nem csak az előadásra figyel, hanem a közvetítésre is. Arra, ahogy kezdődik a nyitány, és kibírják, hogy a karmester, Maurizo Benini intésére nem a mélyvonósokat mutatják, hanem az egy szál fagottos aszszonyt, akinek a szólamát annyira nem is lehet hallani, de azért játszik ő, és voltaképpen a nyitány elejének ez a logikája, a fagottos és a két klarinét társalog egymással, emellé sorakozik föl aztán szépen a többi hangszer, kürt, fuvola, vonósok. Aztán, ahogy elkezd bonyolódni, és a hangszercsoportok csak motívumokat játszanak, az egész zene folyamatosságát a trombita tartja a monoton ritmussal, míg végül beleszaladunk a témába, elkezdődik a nyitány érdemi része. Csupa olyasmi, amire normális ember nem figyel oda sem az operában, sem a közvetítést nézve, pedig itt kezdődik Rossini zsenialitása. Most meg négyszer néztem meg egymás után, és nyilván, ha legközelebb hallom a darabot, már erre is figyelni fogok. Mert vannak a nem egyidejűségnek is örömei. Meg a nyugalomnak is, a képnek is – csupa öröm a világ.